A 287-es csapdája – volt SZDSZ-es biznisze a NER-rel
Hölgyeim és Uraim! Tegyék meg tétjeiket!
287 először: 2020: 287 milliót kapott az SZDSZ volt elnöke
287 másodszor: 2021: Szijjártó Kóka János megállapodás
Igen, jól látja a nyájas olvasó, hogy Kóka János, egykori szabaddemokrata miniszter és pártelnök cége(i) tavaly és az idén is egységesen 287-287 millió forintos, vissza nem térítendő állami támogatásokat kaptak. Ha minden jól megy, így lesz ez minden további évben, hogy csak egyszer kelljen megjegyezni Kóka János kormányzati támogatásainak éves összegét.
Félreértés ne essék, Kóka János egy kiváló üzletember volt a politikai pályafutása előtt, alatt és utána egyaránt. Vérbeli tőkés vállalkozó, akinek egyik mondása jól mutatja a kapitalizmus meztelen lényegét:
“A mocsár lecsapolásakor nem a békákat szokták megkérdezni.”
Az csupán csiklandós, hogy a ma ellenzékinek gondolt (a már pártként nem létező, pontosabban az ellenzéki összefogásban mégis meghatározó) SZDSZ egykori minisztere bizniszel a NER-rel. Évi 287 millió forint valójában csak a köznapok embereinek a szemét csípi, az állami támogatásokat habzsoló multik számára ez arcpirítóan kicsi összeg, hiszen azok tízmilliárdos nagyságrendekhez szoktak.
Az viszont, hogy a kormány bizonyos magánvállalatok kasszáiba önti az adófizetők pénzét, az már kevésbé csiklandós. Leginkább arcátlanság. A dagályos magyarázat az, hogy ezzel munkahelyeket ‘teremt’ az állam. A skála igen tág. Hozzávetőlegesen 1-től 100 millió forintig terjed egy-egy álláshely kormányzati támogatása. Amit aztán gyakran keletről érkező, vendégmunkásnak álcázott, minimálbérrabszolgákkal töltenek be.
A kormánynak elég csak annyit kimondania, hogy valami nemzetstratégiai fontosságú, ami természetesen bármire ráillik. A környezetpusztító gumigyártól, az egészségre nem túl kedvező cukroskóla-gyáron át, a szerencsejáték iparon keresztül az orvosi szolgáltatásokig bármire. Szálloda, műkörmös és fogorvos is jöhet. Gyakorlatilag minden kiemelt fontosságú, kiváltképp, ha az vagy a NER zsebét tömi, vagy valamilyen szimbolikus üzenetet hordoz.
Kóka János orvosi szolgáltató cégeinek támogatásával három legyet lehet ütni egy csapásra. Egyfelől íme az élő bizonyíték, hogy a kormány nem politikai kebelbarátság szintjén osztogat (amúgy de!), illetve lehet hangoztatni a magántőke fantasztikusan előnyös (amúgy hátrányos) szerepét az egészségügyben, továbbá sugallni a népnek, hogy az eü-privatizációval az ellenzéknek sincs semmi problémája. Ez utóbbi speciel igaz.
A magát előszeretettel lebaloldaliztató, bal- és jobbközép, liberális, valamint szélsőjobboldali kispártokból épülő ellenzéki összefogás politikusainak tényleg semmi gondja nincs semmilyen kapitalista megmozdulással, s amikor azt mondják, hogy “pénzt az egészségügybe!”, abból egyáltalán nem következik, hogy kiterjedt társadalombiztosítást akarnának. Ilyesmi a múltjukból sem következik, hiszen a már említett szadeszos lendület 2010 előtt is az emberi egészség piacosításának irányába mutatott.
Márpedig a baloldali felfogás semmi mást nem ismer el, mint a mindenkire kiterjedő és teljeskörű társadalombiztosítást, továbbá előnyben részesíti a közösségi, szövetkezeti formációk térnyerését. A modern baloldal soha nem valami ellen, hanem valamiért cselekszik. Ebbe bőséggel belefér a magánkezdeményezések, orvosi vállalkozások világa is, de az, hogy a magánszférának az állam az adófizetők pénzét osztogassa, az már nem.
Ma, amikor a lakosság által igénybe vett orvosi szolgáltatások értékének fele a magánpiacon jelentkezik, akkor már a legkevésbé sem kiegészítő tevékenységekről beszélünk, hanem a mesterségesen keltett ellátási hiányok magánhasznú pótlásáról. Az ilyesféle átrendeződésnek a morális tartalmán túl szociálpolitikai jelentősége is van. A térítésmentes állami szolgáltatások helyébe lépő fizetős egészségügy ugyanis a hozzáférést szűkíti. A szűrő neve: pénz. Akinek van elég pénze, annak több egészség jut. Akinek nincs, annak pedig kevesebb.
Márpedig az egészséghez való jog kizárólag teljeskörű társadalombiztosítási alapon garantálható.
Ehhez képest álvita, hogy az alkotmányt milyen többséggel lehessen szétszedni, vagy összerakni. Bizonyos alapjogok eddig is és most is, továbbá minden bizonnyal a jövőben is ott díszelegnek majd a patetikus alapszövegekben, nyilvánvalóan üres hazugságként.
Lakáshoz való jog, oktatáshoz való jog, egészséges táplálkozáshoz való jog és rengeteg más hasonló a “járni jár, de nem jut” kategóriákba tartozik mindaddig, amíg az idetartozó alapvető szolgáltatásokat az állam a magántőkére bízza. Ha valaki baloldalról közelíti a társadalmat (értsd: szocializmus), akkor állami bérlakásépítésről, ingyenes oktatásról és színvonalas közétkeztetésről beszél a már említett társadalombiztosításon túl.
A jogok garanciáit úgy hívjuk, hogy hozzáférés. A jó fizetés (bér), szociális juttatások a társadalmi javakhoz való hozzáférés eszközeinek egyik pillére. A másik viszont maga az elosztórendszer, a társadalmi infrastruktúra, ami nem lehet az emberek igényeivel szemben úgymond “ellenzékben”.
A Szócikk a dolgozók, a dolgozni akarók, illetve az életüket már
kidolgozók szava. Újságot lehet szerelemből is írni, de amíg a pofánk
egyre nagyobb, a zsemlénk egyre kisebb! Kérjük, hogy támogasd a
SZÓCIKK működését az alábbi számlaszámon: MagNet Bank: 16200106-11517878 IBAN: HU88 1620 0106 1151 7878 0000 0000 Posztjaink kommentálhatók a Facebookon, várunk Facebook-csoportunkba is. Ám te is írhatsz, te is szólhatsz képpel és hanggal, amit viszont mi olvasunk, hallunk, nézünk, sőt, akár közreadunk. Leveled várjuk az info@szocikk.hu címen. |