A magyar rendszerváltás hajnalán, 1989-ben a távoli Afganisztánban is valami hasonló történt: kivonultak a szovjet csapatok, és a helyiek vették át az ügyek intézését. Ennyi a hasonlóság, a többit viszont egészen más rugók mozgatták és mozgatják.

Az akkori afgán nemzeti hős, az USA által állig felfegyverzett ‘partizánok’ vezetője, bizonyos Oszáma bin Láden volt, aki később, 12 év múltán 2001. szeptember 11-én ‘egy kicsit megtréfálta’ gazdáit New Yorkban, amire ők (és NATO-szövetségeseik) szinte azonnali válaszként lerohanták ezt a borzalmasan bonyolult országot.

20 év telt el. A mérleg siralmas. 2.300 amerikai és 500 brit halott, 20.100 amerikai sebesült, ezen felül pedig 64.100 afgán rendőr és katona vesztette életét, 71.000 a civil áldozatok ismert száma, ám a becslések szerint mindösszesen negyedmillió ember pusztult el a konfliktus következtében. A nyugatiak által beleölt pénz pedig annyi, mintha Magyarország húsz év alatti teljes nemzeti össztermékének értékét odatolták volna.

A történelem viszont vérfagyasztóan ismétli magát. A mostani afgán helyzet megkérdőjelezhetetlen győztese Abdul Ghani Baradar, az Al-Kaida mellékszálaként kialakult talibán mozgalom alapítója. Ahogy Oszáma bin Ládent az USA fedezte és nevelte fel, úgy Baradar szintén amerikai nyomásra került szabadlábra a pakisztáni börtönéből, egyenesen a katari Doha-ba száműzve, ahol aztán a talibánok politikai vezetőjeként kitárgyalta az amerikai kivonulás tervét Afganisztánból.

Úgy is mondhatnánk, hogy egykori barátot és későbbi ellenséget egyaránt az USA gyártott magának.

Az individualista és központi szerepkörökben gondolkodó amerikai politika a mai napig nem képes kezelni azt a jelenséget, miszerint akárhány iszlám szélsőséges főnököt küldenek a másvilágba, az utódaik órákon belül ül a helyükön ülnek. A hálózatokat azonban nem csak megérteni, hanem elpusztítani sem tudják. Központi kormányzást akartak Kabulból, miközben az ország valós urai az a közel félszáz ún. hadúr, akik a maguk területeit úgy védik, mint anyatigris a kölykeit.

Az afganisztáni felek egy közös bizniszben érdekeltek: a drogban. A mákültetvényekben, az ópiumban és a heroinban. Az egész ország erre épül, akár tudatosan, akár belekeveredve, akár csak úgymond belenőve. Az emberi élet értéke közel nulla. Aki pedig nem képes ebbe a végtelenül és intézményesen szuper korrupt rendszerbe beilleszkedni, az vagy meghal, vagy elmenekül.

Apropó menekültek. Ha a friss fényképeken jól megnézzük a kabuli útlevélkérők végeláthatatlan sorát, avagy az amerikai katonai szállítógépekbe zsúfolt tömegeket, bő 90 százalékban és zömmel fiatal férfiakat látunk. Bizony, a nők és a gyermekek a szenvedésre vannak kárhoztatva, még a humanitáriusnak tűnő akciókban is.

A háttérben az iszlám áll, annak is leginkább a szélsőséges, ún. iszlamista változata. Az 1979. végi szovjet beavatkozás oka a barátinak tekintett, felvilágosult afgán rezsim vallási indíttatású megdöntése volt, ami joggal váltotta ki Brezsnyev aggodalmát a közép-ázsiai szovjet tagköztársaságok vonatkozásában. Az amerikai hozzáállás merő geopolitikai okokból az iszlamista csoportok vaskos felfegyverzése volt, aminek részeként azok hozzájutottak az akkor roppant korszerű Stinger légvédelmi rakétákhoz, megtörve az addigi szovjet légi fölényt. A viszonylagos patthelyzetben kivonuló Vörös Hadsereg nyomában újra az iszlamizmus nyert teret, ami aztán az amerikaiak körmére égett.

Jelenleg az iszlám világ leplezetlenül ünnepel, a NATO-országok pedig csak forgatják a fejüket. A kakukktojás pedig (a nem mellesleg NATO-tag) Törökország. A háttérben pedig ott van a hallgatag Kína, amelyet a talibánok elsőként biztosítottak a végtelen barátságukról. Nem véletlenül. A barátság alapja ugyanis az Afganisztánba szorult (amúgy ugyancsak iszlám ihletettségű) ujgur ellenállók lefegyverzése. Alighanem ez a piszkos alku lesz a folytatás tűzfészke. Felkészül tehát: Kína.

– bankski –

Fotó: MTI/AP/Zabi Karimi)