(Rendhagyó írás lapunk gazdaságpolitikai szakértőjétől)

Ha az ember beüti a film nyelvtanilag helyes, ám vulgáris címét az internetes keresőkbe, a beépített mesterséges intelligencia gyorsan kihozza nekünk, hogy a szemérmesen Elk*rtuk című alkotás kapcsán mi minden született a Teremtő akaratából. A filmen kívül rengeteg kritika, és megannyi aktuálpolitikai referencia a termés. A filmes értékelésekkel foglalkozó oldalakon viszont nincs középút.

Attól tartok, ez a film nem lett film, bár kísértetiesen filmként vetítik.

Sokan arról értekeznek, vajon szabad-e egy élő figuráról és élő környezetéről politikai töltetű alkotást készíteni? Hát már miért is ne volna szabad, ha megannyi műfaj nagyon is a máról szól, a daloktól kezdve a festményeken át a színdarabokig sok minden. Az Elk*rtuk azonban a legkevésbé sem dokumentumfilm, még akkor sem, ha eredeti felvételek is kapnak benne szerepet. Márpedig a filmek gyakran foglalkoznak valós társadalmi problémákkal, persze a szereplőket jócskán eltávolítva a játszott figura valódi megtestesítőitől.

Az Elk*rtuk annyiban direkt, hogy még névleg se nagyon akarja bújtatni a szerepeket. Így nyilván egy kicsit csiklandósabb, hiszen a nézők könnyedén tudják társítani köznapi felfogásukat az adott figurákhoz, aztán persze rávágják, hogy valami igaz, vagy hamis – vérmérséklettől függően.

Szóval, itt tárul elénk a nézői élmény és a valóság sajátos viszonya. Igazából keveset vághatunk az alkotók fejéhez, hiszen a 15 évvel ezelőtti események mozgatórugói olyan szinten feltáratlanok, ismeretlenek, hogy akár az is megtörténhetett, ami a forgatókönyv szerzőjének elméjéből előjött. És az ellenkezője is. Nyilván botorság kétségbe vonni a korabeli felvételeket, és valóban, az értelmetlen erőszak látványa mindenkit felkavar. Ám ezek a képkockák csak a végeredményt rögzítik. Az oda vezető útról azonban a film készítőinek pont olyan kevés ismerete lehet, mint bárki másnak. Egyszerűen arról van szó, hogy a mai napig mindenki a maga fikcióit mondogatja 1956-ról épp úgy, mint 2006-ról.

Merthogy a politika igenis a hazugságok tengerén hánykolódó műfaj. A tények, továbbá a feltételezések keverése a tudottan hamis állításokkal a netet és a médiát gyakorlatilag szétfeszítik, s alig van egy-két olyan ügy, amelyben a valóság tényleges körvonalaival találkozhatnánk. Úgy is mondhatjuk, hogy a naponta elénk kerülő újságcikkek, interjúk szinte mindegyike pont olyan ordas hazugság, mint egyesek fejében az Elk*rtuk cselekménye. Aki a közpénzeket keresi az Elk*rtuk-ban, nyilván meg fogja találni, de az kismiska azokhoz a milliárdokhoz képest, amit a kormány és ellenzéke napi szinten beletol a maga pofátlan hazugságainak nyilvános tálalásába.

Egy szó, mint száz, a film alkotóin semmit sem érdemes leverni, hiszen egy olyan játékfilmet csináltak, amelynek a valóságalapja pont annyi, amennyit a 2006-os eseményekről 15 év médiatudósításaiból megtudtunk: a véren kívül semmi érdemi. Ugyanígy nettó hazugság a honfoglalást megörökítő film, az István, a király rockopera, vagy bármelyik történelmi ihletettségű mozi, Kádárig bezárólag. Álmokat dúdolnak, vagy törnek össze az alkotók szándékai szerint. Valóságot legfeljebb nyomokban tartalmaznak. Nagyjából olyan szinten, mintha azt mondanánk, hogy ma is háromhatvan a kenyér kilója. Egyébként igen, százas szorzó ide, vagy oda…

Életünk, azaz a napi betevő mozink dettó. A tévék, rádiók, újságok ‘alkotásai’ megerőszakoltan és szigorúan oldalfüggően tárják elénk az adott nap filmjét. Így jár a közszereplők legnagyobb része, hogy cselekedeteiket megírja, illetve nem írja meg egyik, vagy másik oldal sajtója, de őket magukat már kevésbé kérdezik, ám ha meg is teszik, abban sincs feltétlenül köszönet.

Az Elk*rtuk tehát semmi mást nem csinál, mint amit szinte bármely publicista, csak filmen. Ha esetleg eltalálja a valóságot, az a véletlen műve.