Az alábbi írást a merce.hu oldalonon szerette volna megjelentetni Eszik Bence, Kalmár Szilárd és Zollai András, a portál főszerkesztője Papp Gáspár elutasította annak megjelenését az alábbi indoklással:

“Köszönjük az írást. Bár sok számunkra is rokonszenves gondolat jelenik meg benne, mégsem tudunk vele azonosulni. Ennek elsődleges oka az, hogy mi kevésbé vagyunk megengedőek Kádárral és rendszerével, és ez döntő különbség. Hasonlóképp, nem gondoljuk, hogy – erényeik mellett – megspórolható a választás Kósáné Kovács Magda, Moldova György, illetve TGM közt. Szóval mi ezt a szöveget nem szeretnénk közölni. Nektek a legjobbakat!“

A Szocikk.hu örömmel közli az írást:

A magyar munkásmozgalomnak kevés jelképe maradt mára. Az egyik és talán a legfontosabb a Gellérthegyen álló Felszabadulási emlékmű, melyet a rendszerváltás ideológia katyvaszában megfosztottak eredeti karakterétől, eltűntek a pálmaágat tartó női alak mellől a szovjet katonák, átírták feliratát és nevét is megváltoztatták. De akárhogy is, a helyén maradt, mert a magyar főváros egyik legfontosabb jelképévé vált. A magyar jobboldal, melynek küldetése a társadalmi haladást zászlajára tűző baloldal elleni küzdelem, most egy kereszttel készül kiegészíteni a szobrot, ezzel véglegesen ellopva a jelképet a magyar progresszió hagyatékából. Megtehetik és megteszik. Gátlástalanok. Mindenkor azok voltak, amikor gyengének láttak minket.

1868 augusztus 22-én a gázgyár előtti területen összegyűlt majd 10 ezer munkás, kibontva a mozgalom vörös zászlaját. Politikai és szociális jogokat követeltek az ország jogfosztott kétharmadának. Mindez 156 évvel ezelőtt történt, tekinthetjük a napot mozgalmunk, a magyar baloldal születésnapjának.

Alig néhány évvel később első vezetőink már börtönben voltak, mert üdvözölni merték a párizsi kommünt, sőt olyan is akadt, a fiatal Politzer Zsigmond, aki halandó embernek merte nevezni Ferencz József uralkodót, ami főbenjáró bűnnek számított 2 évtizeddel Haynau rémuralma után.

Sem korbács, sem börtön, később a golyó sem tudta megállítani a mozgalmat. Jöttek a szakszervezetek, jöttek a közösségek, a Népszava majd a századfordulóra megerősödő Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Amit elindított Táncsics, akkor Garami Ernő, Weltner Jakab, Kunfi Zsigmond és sok ezernyi munkás és szegényparaszt folytatta. A munkásfillérekből pártszékház, modern nyomda épült, létesült a Conti utcában. Eleink küzdöttek egy jobb világért, de jobb világ helyett világégés jött el, sokszázezer magyar áldozattal. Az első világháború – melynek kitörésére kendőzetlen nosztalgiával emlékezik a mai magyar jobboldal – elhozta a nemzeti katasztrófa előszelét. 1918 őszén egyetlen jelentősebb politikai közösség volt az országban, a szociáldemokrata. Néhány hónap alatt nyilvánvalóvá vált, hogy hazánk történelmének egyik legsúlyosabb csapására készülnek a világháborús győztesek.

A békediktatátumra nem is kellett sokat várni, azonban azt a szociáldemokraták és az Oroszországból hazatért magyar bolsevikok közösen utasították el. Ma már kimondani se szabad, hogy a Magyar Tanácsköztársaság egyrészt egy igazságosabb világot hozott, másrészt vezetői megszervezték a Vix-jegyzék gyalázatára reagáló honvédő háborút. Stromfeld Aurél a hadműveletek irányítása során megdöbbenve vette észre, hogy a magyar baloldalnak milyen óriási szervező és mozgósító ereje van. Életútja elválaszthatatlan lett ennek köszönhetően a magyar munkásmozgalomtól.

A Tanácsköztársaság veresége után mi baloldaliak először szembesültünk azzal, hogy milyen az, amikor letesszük a fegyvert a kezünkből. A fehérterror esztelenül gyilkolt szociáldemokratát és kommunistát, bestiálisan megölték Bacsó Bélát, Somogyi Bélát, Latinka Sándort és sok ezer jó elvtársunkat.

Sokan azt hitték, hogy létezhet “osztálybéke”, kiegyezés, paktum ellenségeinkkel, de tévedtek. A Horthy rendszer, majd a nyugatról érkező újabb társadalmi pestis, a nácizmus megmutatták, hogy ellenségeink az első adandó alkalommal halomra gyilkolnak minket a köztünk levő elvi ellentétek ebben őket soha sem zavarták. Elpusztították a kommunista Ságvárit és a szociéldemokrata Mónus Illést is.

A Tanácsköztársaság bukása és hazánk felszabadulása között eltelt negyedszázad.. Ezen időszak alatt majd 10 ezer baloldali halt mártírhalált. Volt kit Orgoványnál kötöttek a lovak után, volt akiket hamis váddal végeztek ki, ezrek haltak meg a spanyol polgárháborúban és sokan idegen földön vagy idehaza lettek az antifasiszta mozgalom mártírjai. Sajnos a Szovjetunióba emigrált vagy az első világháború után ott maradt elvtársaink közül is sokan megtapasztalhatták, hogy milyen kegyetlen a testvérgyilkosság, a koholt vádak alapján való értelmetlen halál. Sajnos mindez begyűrűzött a felszabadulás utáni magyar valóságba is és hullottak kiváló baloldaliak egy önmagát baloldalinak nevező rendszer által megölve. Nem is csoda, hogy 1956-ban tömeges támogatása volt a lázadásnak, elvtársak mint korábban is oly sokszor a barikád két oldalára kerültek. Ma egyaránt gyászoljuk a fasiszta módszerekkel megölt Mező Imrét és az 1956 utáni megtorlás áldozatát, Angyal Istvánt. Viszont ennek ellenére sem tudjuk Kádár Jánost negatív történelmi szereplőnek minősíteni, mert rendszere a magyar történelem jóléti szemponból leghaladóbb és legstabilabb rendszere lett. Sokkal könnyebb volt a rendszerváltás előtti évtizedekben lakáshoz, fogyasztási javakhoz, minőségi oktatáshoz vagy egészségügyi ellátáshoz jutni, mint napjainkban.

A magyar baloldal sok külön úton folytatta útját a rendszerváltás után, azonban így vagy úgy kapcsolódtunk egymáshoz. A szocialisták elvtársként tekintettek a kommunistákra és ez fordítva is igaz volt. A szakszervezeti mozgalom sokáig megkérdőjelezhetetlenül baloldali maradt. Aztán jöttek a bajok kívülről és belülről egyaránt. Volt aki üdvösnek tekintette a NATO-hoz való csatlakozást, az európai integrációt és voltak akik képtelenek voltak támogatni ilyen folyamatokat. A kommunisták fokozatosan elvesztették társadalmi bázisukat, a szocialisták pedig mind jobban liberális befolyás alá kerültek. A radikálisan antikommunista Gyurcsány Ferenc és a mögötte levő mozgalom felszámolta a baloldaliság maradékát is a szocialista politikai közösségen belül.

Ma létezik még kommunista párt, közössége is van, társadalmi politikai befolyással azonban már nem bír. Parlamenti választáson immár nem csak az 5 százalékos bejutási küszöb elérése vágyálom, de az 1 százalék is. A szocialisták közössége, mely 15 évvel ezelőtt egyetlen komolyan vehető alternatívája volt Orbán Viktor pártjának, ma nincs sokkal jobb helyzetben. Önállóan elindulva egy választáson a mai zavaros belpolitkikai helyezetben ez a párt sem érné el az 1 százalékot.

A magyar munkásmozgalom politikai közösségei 2028-ban ünnepelhetik 170. születésnapunkat. Jelen állás szerint nem lesz mit ünnepelni. Mozgalmunkra vetül a totális eltűnés rémképe. Már évekkel ezelőtt eltűntek a baloldalinak tekinthető szakszervezetek, eltemettünk olyan kiváló elvtársakat,í mint Pataky Péter vagy Kordás László. Szintén meghaltak a közvéléményre még befolyással bíró baloldali értelmiségiek, Moldova György, Tamás Gáspár Miklós, Kertész Ákos vagy Kósáné Kovács Magda. Helyükre nem jött senki, maroknyi baloldali gondolkodó ember maradt.

Ide jutottunk, a megmaradás a legnagyobb kihívás. Nem az a kérdés, hogy hány országgyűlési képviselője lesz 2027-ben a magyar baloldalnak, hanem az, hogy lesz-e 2027-ben még akárki, aki tovább viszi Táncsics, Garami, Stromfeld, Mónus Illés és Ságvári Endre politikai örökségét.

Visszanézve a mögöttünk levő bő fél évszázadra a válasz az, hogy minimális az esély a túlélésre, valószínűsége annak van, hogy eltűnünk, nem csak a politikai befolyásunk lesz a múlté, de közösségeink is felszívódnak, szétesnek. Ebben a helyzetben a megmaradás a legfontosabb cél. A veszekedések, a törésvonalak szakadékká mélyítése helyett arra van szükség, hogy újra megtaláljuk alapértékeinket, a közös nevezőket. A helyzet nem reménytelen, vagyunk páran, akik már elindultunk a visszafelé vezető úton. Lapátoljuk a romokat. Számunkra a közös nevező a XX. századi baloldal egyik legnagyszerűbb alakja, Stromfeld Aurél. A katona, aki szociáldemokratákkal, szocialistákkal és kommunistákkal közösen tudta és merte megszervezvezni egy hadsereg romjaiból a magyar történelem ezidáig utolsó győztes hadjáratát. Éppen ebben a gyászos hangulatú és perspektívátlan helyzetben Stromfeld a legigazabb és leghitelesebb példaképek egyike. Már csak azért is, mert a katona, akit Honvédő Háború irányítása után zárt börtönbe a Trianont aláíró Horthy diktatúra, aktív tagja, szervezője lett haláláig a magyar munkásmozgalomnak.

Eszik Bence, Kalmár Szilárd, Zollai András
Stromfeld Aurél Egyesület