Csak a Teremtő tudhatja, vajon mi vezette George Orwell brit újságírót arra, hogy a második világháború idején a BBC munkatársaként polgárvédelmi munkakörében kiagyalja az Animal Farm című zseniális meséjét (leszámítva, hogy néhány közeli elvbarátját Sztálin likvidáltatta), az viszont tény, hogy az említett műve pár nappal a Japánban végrehajtott amerikai atomtámadások után jelent meg. Szerte a világon azóta keserű nevetgélések tárgya lett a könyv mottója: “Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél.”

Ezt az Orwell-i képletet kísérti most meg a francia-német tengely, amelynek kormányai ez év elején felkértek 12 (hat francia és hat német) “szakértőt”, hogy mihamarabb tegyenek le egy komplex javaslatot, ami alapján meg lehetne reformálni az EU-t.

Az ötlethalmaz hamar előállt, ám a két kormány kellő képmutatással tekinti ezt az 52 oldalas dolgozatot a “tizenkettek” művének, de ez egyiküket sem akadályozta meg abban, hogy saját kormányhivatalaik adják közre.

Az 52 oldal 27 konkrét javaslatot fogalmaz meg, s 6 eljárási alternatívát vázol fel. Az egyes javaslatok koherensek ugyan, de azt a problémát egyszerűen kihagyják, vajon ezeket ki fogja megszavazni, mivel így, ebben a formában alighanem senki. Tegyük fel azonban, hogy tán mégis akadna ilyen, a biztos kudarc ennek ellenére borítékolható, hiszen a 27 tagország kormányain túl azokat a nemzeti parlamenteknek is jóvá kellene hagyniuk, avagy akár népszavazásokon kellene átmenniük. A javaslatok lényegét áttekintve összeségében az a perspektíva tárul elénk, hogy ehhez leginkább senki, tehát se kormány, se parlament, se nép nem adná a nevét, noha 12 “szakértő” már megtette.

Meglehetős, technikai dögunalomba jutnánk, ha most ismertetném a 27 tételes elképzelést. A jól látható célfüggvény azonban azt hivatott árasztani, ami néhányszor már volt az EU terítékén: áramvonalasabb döntéshozatal, amelynek szereplői bár egyenlőek, mégis első, illetve másodosztályba (stb.) igazolnának át, továbbá az EU négy koncentrikus kör közös közepén manifesztálódna, s minél kijjebb haladunk, annál szellősebbek lennének az intézmények. Középen tehát az eurózóna foglalna helyet, a második körben a tutiból kiszoruló tagországok, illetve tagjelöltek lennének, a harmadik kör az egységes európai belső piacban, de csak abban érdekelt “társult” országok szerepelnének, míg a negyedik kör a jogállamiságra fittyet hányó, ám fontos kereskedelmi partnerekből állna össze, kvázi az ún. lakhatósági zónán kívül, de egy EU-centrikus naprendszeren belül.

A döntéseket azonban a legbelső kör, vagyis az első osztály hozná, a többiekre leginkább a zokszó nélküli igazodás szép feladata hárulna. A vétó is átalakulna, azaz teljesen nem szűnne meg, ám csak akkor lenne érvényes, ha azt az adott ügyben legalább két tagország egyszerre gyakorolná. Szintet lépne a büntetés eszköze is, lévén egy-egy szankcionáló javaslat a felvetésének ötödik évét követően automatikusan életbe lépne, ha nem születik menetközben ellenvetés, mármint az érintetten túl. Az új szabályok érvénybe lépését sem szorítanák ünnepélyes keretek közé, hanem – az egyik opció szerint – az új jövevények eleve ezeket kellene elfogadják, amely által azok a régiekre is kiterjednének, és punktum. Hab a tortán, hogy az EU csak 2030-at követően bővülhetne.

Az emberben természetesen felmerül a kérdés, hogy az ilyen valószínűtlen forgatókönyv vajon mi célt szolgál azon túl, hogy mindenkinek elvegye a kedvét a csatlakozástól? A fenyegetés nyilván a renitens lengyeleknek, még inkább a náluk is renitensebb magyaroknak szól, bár olyan nagyon nem fog megijedni senki, hiszen például a magyar emberek joggal bízhatnak az Orbán-kormányban, hogy ezek a javaslatok egészen bizonyosan csak papíron maradnak. Erre utal a hazai ellenzék némasága is, lévén a felkent ellenzéki pártok jó nagy csendben vannak a téma kapcsán.

A tárgyalt javaslathalmaz tragikomikuma, hogy valójában jelenleg is valami hasonló környezetben működik az EU. Az angolok távoztával dominánsan most is a francia-német tandem akarata az irányadó, a renitensek nem kapnak pénzt, bővülés pedig 2006 óta nincs. Nyomás viszont nagyon is van, s az ajtón legálisan kopogtatók száma egyre nagyobb, dörömbölésük egyre hangosabb, habár Törökország már nyíltan kimondta, hogy sok évtizednyi huzavona után inkább felhagynak a belépés gondolatával.

Annyit viszont a javaslattevőket buzdító franciák, illetve németek nagy valószínűséggel elérnek, hogy tematizálhassák a jövő évi EP-választások kampányait, leszámítva Magyarországot, ahol az említett oknál fogva semmilyen vita nem fog kibontakozni azon kívül, hogy Fidesz, vagy nem Fidesz? Egyszerűbben szólva a magyar választók nyugodtan dagonyázhatnak immár huszadik éve abban a dilemmában, hogy Orbán, vagy Gyurcsány. Ehhez persze semmilyen Európa nem szükséges.