Létezik, sőt erősödik egy mind szélesebb körű vélekedés, miszerint az orosz-ukrán háborúnak győztese aligha lesz, viszont nyertesei már most vannak. Ízlés kérdése, hogy ki mely országra mutat rá első sorban, de az USA, Kína és Törökország nagyon ott van a képzeletbeli dobogón.

A fentebb bronzérmesnek vélt Törökország kétség kívül erősebb pozíciókra tett szert a Fekete-tenger térségében. Sok tételből áll elő ez a növekvő befolyás. Katonai szempontból igen látványos, hogy a török kormány milyen mozgásokat engedélyez a Boszporuszon keresztül? Hadihajókét egyelőre nem, s ezen belül pont úgy blokkolja az amerikai, mint az orosz flották mozgását. Gazdasági megközelítésben kifejezetten ellenőrzi, illetve garantálja az ukrán és az orosz nyersanyagok, főként gabona és műtrágya exportját a nagyvilágba, de legalább ennyire fontos, hogy Ukrajnának fegyvereket szállít, ugyanakkor jó pénzért vásárolja a számára olcsóvá vált orosz energiahordozókat. Erdogan elnök tehát magabiztosabban tekinthet újraválasztása elé, határozottabban léphet fel a kurd kisebbségekkel szemben, de akár még béketeremtőként is előléphet.

Kína a háborútól való kezdeti elhajolását a Putyin felé billenő semlegességre váltotta, s egyben teszteli a nagyvilágot, kiváltképp az USA-t, vajon milyen reakciókat válthat ki egy Tajvan elleni esetleges támadása? Egy nagyhatalmat már biztosan maga mellett tudhat: Oroszországot. Sőt, bónuszként mostanában olcsó orosz olajat is kaphat, illetve nagy lendületet vett a Kínába irányuló gázvezetékek ügye. Hab a tortán, hogy kettejük energia-keresekdelme immár rubelben és jüanban kerül elszámolásra, egyszersmind kemény sallert adva a dollárnak, hiszen a globális kereskedelem java részét eddig az amerikai valutával bonyolították. Kínának most tulajdonképpen csak várnia kell, hiszen szuperhatalmi felemelkedése immár automatikusnak tekinthető.

A legnagyobb haszonélvező azonban az USA, jóllehet Kína felértékelődése eléggé csípi az amerikai szemeket. Sebaj, mondhatják, hiszen az USA számtalan fegyverét most harci üzemmódban tesztelheti, sőt, bizonyos készleteket is leapaszthat az újak javára. Végre erőteljes fegyverkezésre (vásárlásra) késztetheti az európai NATO-szövetségeseket, amin csak szépít a katonailag igen erős Svédország és Finnország csatlakozása. A képet színesíti, ahogy Ukrajnában lassan felépül Európa legütőképesebb hadserege, amelynek amerikai lojalitásához egy fikarcnyi kétség sem társul.

Ehhez képest európai oldalon kevés olyan tényezőt láthatunk, ami az EU számára stratégiai ígéreteket hordozna. Nagyon leegyszerűsítve arról van szó, hogy tovább szilárdul az USA európai katonai jelenléte, cserébe viszont az EU viselheti a szinte reménytelen pénzügyi helyzetbe került ukrán állam működtetésének szinte valamennyi költségét. No comment.

A ránk zuhant gazdasági háborúnak egyik legfeszítőbb kérdése a nyersanyagok világában merül fel. Honnan szerezzen az EU energiát, és sok minden egyebet? Az Oroszországgal szembeni európai energetikai korlátozások lényegi következménye, hogy az EU nem vásárol orosz olajat, az oroszok pedig nem szállítanak gázt Európába. Mondhatnánk, 1:1, de ennek a meccsnek most az az állása, hogy kontinensünkön irgalmatlan energiaszűke van kifejlődőben, ami jelenleg egyelőre “csak” brutális árakban realizálódott. Igen, a világon az EU-ban a legdrágább az energia, s hosszabb távon ez komoly pofon az európai versenyképességnek.

Erre jön két olyan esemény, amire háborús körülmények között nehéz lenne a véletlen bélyegét rápecsételni. Az egyik a balti-tengeri gázvezetékek felrobbantása, a másik pedig a Katargate. Látszólag egymástól teljesen független eseményekről beszélünk, ám van egy közös metszetük. Ez pedig az, hogy az EU ezentúl egyre nehezebben juthat gázhoz két nagy és potenciális szállítótól, azaz Oroszországtól és Katartól. Rajtuk kívül lényegében csak az USA-ból szerezhető be a folyékony gáz. A kínálat, pontosabban a szállítási források szűkülése magasan árakat eredményez. A folyékony gázt éppenséggel valóban nagy mennyiségben elő lehet állítani az USA-ban, csak hát jóval drágábban, mint akár Oroszországban, pláne Katarban.

A balti vezeték felrobbantásának egyelőre nincs megnevezett tettese, de a tény, hogy t.i. az EU saját gazdasági területén egy ilyen hatalmas infrastruktúrát úgy meg lehet semmisíteni, hogy az érintettek szemérmesen a vállaikat húzogassák felette, azt a gyanút erősíti, hogy nem a fő ellenség keze van a dologban. Ugyanez vonatkozik a Katargate-re. Az időzítése egyenesen tökéletes volt. A katari futball vébé döntője eleve adta a kiemelt nemzetközi figyelmet. Tény, a belga rendőrség már egy jó ideje fokozottan ellenőrzi a brüsszeli intézmények körüli ólálkodásokat, leginkább a terrorizmus elhárítása okán. Ebbe a miliőbe viszont csak be kell tolni egy megfelelően irányított információt, s máris kapás van.

Lehetett volna más is. Az EP-ben eleve léteznek ilyen-olyan, nem hivatalos, ún. “baráti csoportok”, amelyek többé-kevésbé nyíltan felvállalják az egy-egy ország mögé szerkeszthető extra szimpátiát. Működik ilyen pl. a nagy mumus, azaz Kína vonatkozásában is, ám mégis a pici Katar, illetve mellékágként a feltörekvő Marokkó imázsjavító törekvései kerültek bűnügyi napirendre. Katar éppen a cseppfolyós gáz, Marokkó pedig éppen a foszfátműtrágyák terén válthatná ki az Európába irányuló orosz, illetve ukrán import kiesését.

Orbán Viktor a minap írt alá egy olyan többoldalú megállapodást, amely Azerbajdzsánból hivatott “zöld” áramot produkálni Magyarországra a Fekete-tengeren át. Izgalmas sajátosság, hogy a tervezett útvonalat – többek között – Oroszország, Ukrajna és Törökország felügyeli. Csak valaki más el ne vágja!

bankski –