Úriemberek is szívesen beszélgetnek a nőkről, bár egymás feleségeinek szexuális képességeiről inkább hallgatni szoktak a nyilvánosság előtt, egyébként bőséges tapasztalataik dacára.

A fenti életbölcsesség a nemzetközi terepeken szintén szokott érvényesülni, amit összefoglalóan diplomácia fedőnéven ismerünk. Idehaza kevésbé tudott, de az Európai Uniónak igen kiterjedt diplomáciai tevékenysége van, amit a mindenhatónak vélt Európai Bizottságtól (EB) szervezetileg némiképp elkülönült ún. Külügyi Szolgálat intéz, s amelynek irányítója – ennek ellenére – nem csupán az EB tagja, de automatikusan alelnöke is.

Nos, ennek a Külügyi Szolgálatnak a dolga, hogy a fegyverek helyett az EU gazdasági erejével érvényesítse Európa érdekeit. Nem mintha az USA-tól távol állna a gazdasági eszközök bevetése, azért a fenti markáns különbség mégis kiviláglik.

Úgy is mondhatnánk, hogy amikor az EU gazdasági terepen netán botlik, az majdnem ugyanolyan súlyú, mintha az USA-t katonailag vágnák képen.

Bármennyire homályban marad idehaza, Orbán Viktor számtalan vétó-fenyegetései igen válogatottan valósulnak meg, vagy sem. Az EU belső viszonyait érintő ügyekben a magyar miniszterelnök mindig megáll a falnál, ám külügyi kérdésekben már messze nem ilyen fegyelmezett. Még konkrétabban, ami a szűkebb Európai Bizottság kompetenciáit illeti, ott Orbán nagyon tudja, hogy hol a helye, de az ettől kissé elkülönült diplomáciai esetekben sehol sincs a legendás “mértéktartása”. Hogy ez mennyire Szíjjártó túlteljesítő lihegése, avagy mennyire Orbán mocskos játéka, az kimerítő vita tárgya lehet, azonban a többi tagállam fővárosaiban ezek a témák egybefolynak.

Megkockáztatom, hogy a Magyarországgal szembeni ellenérzések fő forrása inkább keresendő az EU és tagországai külügyi berkeiben, mint a felszínen hangoztatott dimenziókban. Minden honleányi/honfiúi büszkeségünk dacára a magyar gazdaság szerepe az EU életében nem egy komoly tétel. A magyar GDP ugyanis az EU összteljesítményének fél (!) százalékát sem éri el, ezért értelmetlen lenne azt gondolnunk, hogy az e téren való kuruckodásunktól bárki berezelne. Sőt! Cinikusan hangzik, de a Magyarországnak járó EU-pénzek kormányzati ellopása sem forgatja fel fenekestül az EU vezetőinek kedélyállapotát. Ezt inkább azért tartják napirenden, mert a nyugati közvélemény tényleg háborog a magyarok pofátlanságai láttán, de az igazán kemény reakciók mélyebb oka, hogy a külügyek terén sorozatosan alkalmazott magyar vétók igen nagy mértékben sértik egyre több EU-tagország húsba vágó gazdasági érdekeit. Ráadásul egyre súlyosabban.

Amíg belső ügyekről van szó, ott a kardinális alapkérdéseken, tehát a konszenzust igénylő eseteken túl létezik az ún. “szorosabb/megerősített együttműködés” keretrendszere, ami lényegében azt jelenti, hogy ha valamely tagország nem akar részt venni az adott törekvésben, attól még a többiek csinálhatják. A külügyek dolgában viszont csak és kizárólag együtt léphet az Unió összes tagországa. Márpedig, ha itt valaki vétóz, akkor az az ügy nincs, vagy ha volt is, akkor az immár el lesz temetve. És még csak vissza sem lehet vágni oly módon, hogy a kivagyiságból vétózó kormányt majd egy másik külügyi esetben “honorálnák”. A számlákat ezért máshol rendezik, csak éppen nyíltan nem beszélnek róla.

Egy kiragadott példával élve, az EU-nak látszólag a magyar Integritás Hatóság egyik alelnökének homályos múltja jelent sajátos hasfájást (megkockáztatom: tízezerezer magyarból talán egynek se). Miközben formálisan ilyenekre és hasonlókra hivatkozva zárják el a pénzcsapokat, addig a tagországok fővárosaiban elég kemény anyázások lehetnek abból, hogy legutóbb a magyar kormány megvétózta az EU és Afrika közti egyezményes kapcsolatok korszerűsítését. (Afrikát mondunk, valójában közel 100 országról van szó, mert ide tömörülnek a karibi és a csendes-óceáni mini-államok is.)

A magyar vétóval az EU végül is a világ országai felének, és a Föld lakossága egyharmadának mutatott orbáni fityiszt. Persze nem előzmény nélkül. Az 1975-ben tető alá hozott ún. Lomé-i, majd az ezt 2000-ben korszerűsítő Cotonou-i Egyezmény lejárta előtt, 2018-ban a magyar kormány ugyancsak vétóval már egyszer padlóra küldte az EU-Afrika csúcsértekezlet zárónyilatkozatát, majd nem sokkal később az Afrika+ országokkal való keretmegállapodás megújítását is. Most, 4 évre rá, Magyarország a már az összes lehetséges kompromisszummal felszerelt dokumentumra mondott újra nemet, egyszersmind az USA kitárt karjai felé terelgetve az egyébként Európával szívesebben együttműködő országokat.

A magyar vétó az egyezmény migrációs cikkelyére van kihegyezve. Mondanunk se kell, hogy Portugáliának, Spanyolországnak, Franciaországnak, Olaszországnak, Görögországnak, Horvátországnak, Szlovéniának, Ciprusnak és Máltának merő tengeri okokból is elsőrendű érdeke lenne az afrikai kapcsolatok egyezményes rendezése, például az illegális bevándorlók Európából való visszafogadásának intézményesítése, cserébe azért, hogy működésbe lépne egy, a legális bevándorlást lehetővé tevő eljárásrend is.

A magyar kormány szerint viszont semmilyen bevándorlás nem kell, cserébe azonban százezrek jönnek illegálisan, akiket – egyezmény hiányában – többnyire nem is fogadnak vissza. Ám ha csak ez az egy értelmetlen probléma lenne, tán-tán még azt is lehetne kezelni valahogyan, ám a szokványos kereskedelmi kapcsolatok szétzilálása már inkább ok az Orbán-kormánnyal szembeni leszámolásra. Még inkább persze az utolsó, kicsorduló csepp a pohárban.

A fentebb felsorolt országokon túl ugyanis a Benelux világnak, továbbá Németországnak és másoknak a korábbi gyarmataik, valamint a modern kapcsolataik folytán elképesztő méretű gazdasági érdekrendszere van Afrikában. Ezek nélkül is az EU innen szerzi be nyersanyag-igényeinek elképesztő hányadát, úgymint szenet (energia), földgázt (energia), kőolajat (energia), napelemes áramot (energia), foszfátot (műtrágya), ritkafémeket (akkumulátorok) és rengeteg minden egyebet, élelmiszereket (friss zöldség, gyümölcs) is ideértve. Marokkó hovatovább az európai tengeri logisztika egyik kulcseleme, a Szahara pedig potenciálisan az ún. “zöldhidrogén” legnagyobb előállítója. Felfoghatatlanul sok száz millárd eurós bizniszről beszélünk, amihez képest még az orosz-ukrán háború anyagi vonzati sem érnek fel. Ezt aláásni, szétzilálni alighanem megbocsáthatatlan bűn.

Márpedig ha sok-sok száz milliárd eurónyi üzlet veszélyeztetéséről van szó, akkor ne csodálkozzunk, ha az EU és tagországai simán visszacsapnak 5-10 milliárd euró Magyarországtól való megvonásával.

“Ezeknek? Ezután? Ingyen pénzt? Hát egy frászt!”

– bankski –