Hol vannak már azok a daliás idők, amikor a XIX. századi magyar szabadságharcra katonailag pontot tevő orosz hadsereg vezére, Rüdiger tábornok ‘anno’ a világosi csata (illetve helyette fegyverletétel) előestéjén még díszvacsorát adott Görgey magyar fővezér tiszteletére, s egyébként is a szigorú katonai protokoll szerint viselkedtek a felek?

Az újkori háborúk viszont már a hadüzenetet is nélkülözik. Esetleg előfordul kisebb-nagyobb előzetes fenyegetés, de inkább egyszerűen csak megindul a támadás. Az ukrajnai háború ugyanígy kezdődött, bár az agresszor szerint ez pusztán egy különleges katonai akció.

A világ többi része azonban nagyon is háborúnak látja az ukrán városok porig rombolását, emberek tízezreinek pusztulását. Egyesek szerint ez a harmadik világháború kezdete. Meglehet, hiszen sem az első, sem a második világháború nem olyanként kezdődött, amilyennek véget ért.

Például, amikor 1939-ben a náci és a szovjet csapatok közösen lerohanták Lengyelországot, akkor nyilván fel sem merült, hogy a borzalmak majd hat év elteltével Japánban érnek véget egy amerikai atombombával. Most is csak a folyamatok elejét látjuk, a végéről azonban fogalmunk sincs.

Az eseményeket a világ különböző pontjain az adott kulturális-politikai-gazdasági, diplomáciai és természetesen katonai szemüvegeken keresztül látják. Közelebbről nézve Európa nyugati fertályában igen eltérően gondolkodunk sok mindenről, mint ahogy – mondjuk – Szibériában.

Ha csak a bevezetett embargókat és blokádokat nézzük, máris egy átláthatatlan szövevénybe ütközünk.

Az európai részről bevezetett szankciók csak részben újkeletűek, hiszen a Krím 2014-es orosz lerohanásakor már sok mindent elrendeltetett, jelesül már akkor korlátozták egyes orosz pénzintézetek bizonyos globális műveleteit, már akkor megszületett egy kisebb lista a büntetni kívánt orosz oligarchákról, illetve megkezdődött a polgári és katonai célokra egyaránt alkalmas technológiák átadásának felfüggesztése. Most, az ukrán agresszió pillanatában ez lett a sokszorosára fújva, és még messze nincs vége az újabb és újabb szorításoknak.

Tegyük hozzá, ezek a szankciók valószínűleg töredékesek lennének az amerikaiak éles követelései hiányában! Ám minthogy ezek vannak, így eddig a mindkét oldalon roppant fájdalmas olajembargóig jutottunk. Senkinek ne legyen kétsége, a földgáz sem fog kimaradni a szórásból, csak ez egy keményebb dió lesz.

Az embargókkal kapcsolatos megannyi fenntartás dacára kimondhatjuk, hogy ezek a mostaniak valóban képesek jelentősen csökkenteni az orosz katonai képességeket, mármint hosszabb távon és a technikai-finanszírozási oldalon. Ez erkölcsileg mindenképpen jól hangzik a nyugati közvélemény számára, hiszen egy agresszor megfékezéséről van szó, jóllehet a kieső olaj java részét nem kevésbé önkényuralmi országokból pótoljuk. Persze mit is lehet tenni egy olyan világban, ahol olaj jobbára az elnyomásra hajlamos országokban található? (Ezzel persze semmiképpen nem szándékozom megsérteni a zalai, vagy szegedi olajmezők népét.)

A látszatot azonban tovább tépázza, hogy a világon toronymagasan legnagyobb olajkinccsel rendelkező Venezuela ugyancsak olajembargó alatt áll, jó hosszú ideje, éspedig az amerikaik vezényletével, megtorlandó az ottani szélsőbalosnak mondott rezsim létét. Érdekességképpen jegyezzük meg, hogy Venezuela ma ismert olajkészletei jó ötszörösére rúgnak az oroszokénak, és tízszeresére az amerikaiakénak….

Gazdasági körök egyöntetű véleménye szerint az orosz olajra kivetett európai büntetővám nagyságrendekkel hatékonyabb eszköz lett volna a kívánt célok szempontjából, csak hát ezeket a megfontolásokat felülírta a nagypolitika. Egy tilalom ugyanis mindenképpen jobban eladható a közvélemény számára, mint a látszólag és részben megengedő dallamú sarcolás. Sőt, a büntetővámok esetében az orbáni vétófenyegetés fel sem merülhetett volna, hiszen a kereskedelempolitika az EU-ban szigorúan brüsszeli kompetencia.

Ami történt, az most már történelem, s ezt nem lehet kétszer lejátszani. Cserébe az európai polgárok most Putyint okolják a magas árakért, pedig ezek oroszlánrésze már az ukrajnai beavatkozás előtt kialakult. (Emlékeztetőül: a négynyolcvanas magyar üzemanyagár már tavaly november közepén, tehát három hónappal a háború kezdete előtt megszületett.) Ezenközben az exportőr országok, ráadásul Oroszországot is ideértve rég adtak el ilyen kevés olajat, mint mostanában, viszont a magas tőzsdei jegyzéseknek köszönhetően sokszorosára ugrott az árbevételük.

A nagyságrendeket nézve a mai világpiaci árak hordónként 120 dollár felettiek. Az eddigi történelmi maximum 144 dollár volt, a minimum pedig 9. Tehát volt már drágább is az olaj, de az is igaz, hogy pusztán a nyers valóságot nézve hozzávetőlegesen 40-50 dollárért a világon szinte mindenütt gazdaságosan kitermelhető. A lényeg azonban az, hogy jelenleg a valós érték legalább háromszorosáért, adókkal együtt inkább hatszorosáért, netán többszöröséért tankolunk. Irigyebb szemmel nézve, az olajbiznisz szereplői és a kormányok degeszre keresik magukat. A MOL is vidáman intézi a dolgait, Orbán nagy gyönyörére. Nekünk, polgároknak viszont a torkosborz sajátos szerepe jut.

Az nagyobb összeomlást elkerülendő az amerikai adminisztráció enyhített egy kicsit Venezuela megszorításán, és immár Európába is jön onnan valamennyi olaj, igaz csak Olaszországba és Spanyolországba. Persze, ha USA felhagyna Venezuela fojtogatásával, akkor az olajárak ismét a mélybe zuhanhatnának….

A kínaiak azonban inkább az orosz olajat veszik mostanság. Ez jó hír Putyinéknak, hiszen hamar megteltek az orosz tárolók, így nagyon kell a vevő, s mellesleg a lezárt kutak egyik rákfenéje, hogy technikailag igen kétséges az újranyitásuk, márpedig új kutak fúrását a technológiai és pénzügyi embargók nehezítik, illetve lehetetlenítik el.

A kínai segítség azonban kétélű, és jószerivel csak az olajra korlátozódik. A fizetség pénzben történik, s Kína nagyon figyel, hogy elkerülje az oroszokkal szembeni technológiai embargók kijátszását, mert az másodlagosan rá is kiterjedhet, márpedig a Covid rontott annyit az ország helyzetén, hogy törékennyé vált a gazdasági fejlődése. Nem mellesleg Kína abban is érdekelt lehet, hogy Oroszország egy ideig még folytathassa az ukrajnai háborúját, hadd merüljön ki az oroszok hagyományos katonai ereje! Máshol ez nem feltétlenül jó hír, különösen, hogy a végén ott van az utolsó adu, nevezetesen a nukleáris opció.

Egy szó, mint száz, a gazdaságilag óriás Európának ebben a mostani globális konfliktusban csak a segédmotoros szerepet szánják. Az USA, Oroszország és Kína egyaránt. Ez talán lehetne egy okkal több, hogy az EU igyekezzen a saját szuverenitását megteremteni, de egyelőre inkább az amerikaiak nótáját fújja. Pedig Ukrajna összes gondja, a háború rengeteg feszítő következménye zömmel az öreg kontinensen csapódik le. Még a jogosan vélelmezett afrikai éhínség migrációs hatása is.

Rég itt az ideje tehát annak, hogy az EU kezdjen el nagyhatalomhoz illően viselkedni! Márpedig ehhez rengeteg változásra van szükség, amelyek egyelőre és sajnos csak nyomokban merültek fel az Európa jövőjéről – immár jó ideje folyó – nyilvános vitában.

Szanyi Tibor