Amikor a kecskére bízzuk a káposztát, akkor igen nehéz fába vágjuk a fejszénket, ugyanis a kecske nem tud úgy jól lakni, hogy a káposzta is megmaradjon! A dolgok e földi rendje szerint a kecske meg fogja enni a káposztát. A többi csak lila álmodozás. Vagy átverés.

Így járunk akkor is, amikor közszolgáltatásokat profitéhes piaci szereplőkre bízunk. Ha pedig a hulladékgazdálkodást Magyarország egyik legagresszívabb nagyvállalatára bízzuk, akkor ne legyen kétségünk, a profit az övé lesz, a szemét pedig megmarad nekünk. Pontosabban mi kell elvigyük a kijelölt helyekre, mert a MOL csak a hozzá beszállított és pedánsan átválogatott anyaggal foglalkozik! Ejha! Ma még járnak ugyan a háztartási hulladékot gyűjtő kukásautók, de a korábban megszokott ingyenes lomtalanításnak Budapesten már befellegzett. És ki tudja, mit hoz a jövő?

Annyiban igaza lehet a MOL-nak, bocsánat, a MOHU-nak, hogy a hagyományos lomtalanításnál három kegyetlen probléma adódik: 1) a hulladékba sok, külön gyűjtendő (veszélyes) anyag is belekerül; 2) nem csak a lakosság, hanem bizonyos vállalkozások is haszonélvezővé válnak, például sitt stb. odahelyezésével; 3) úgy ronda ez az egész, ahogy van. Az érvek között nem szerepel, csak éppen tény, hogy elég drága mulatság is, hiszen ha más nem, de az utólagos takarítás sem olcsó művelet.

A megoldást úgy tálalják, hogy legyen kerületenként néhány hely, lehetőleg egy kilométeres távon belül, ahová a lakosság megadott alkalmanként a régi vackait behordhatja. Ezzel az a baj, hogy a lakosság tekintélyes része nem képes egy rozzant széket, vagy egy kiszolgált matracot egy kilométeren át a hátán hurcolni, hogy megszabadulhasson tőle. Üggyel-bajjal nyilván sok minden megoldható, de azt ne nevezzük közszolgáltatásnak, amikor a lakosságnak adunk kemény feladatokat!

Viszont azt se kellene nagyon kitalálni, amit máshol okosan megvalósítottak. Elég lesasolni. Esetleg a MOHU szép szervezetten, akár egész éven át járhatná a várost néhány teherautóval, előre jól meghirdetetten, és kategóriánként gyűjtené rendszeresen a hulladékot. Például az interneten is ki lehetne hirdetni, hogy mikor melyik sarkon éppen mit lehet leadni? Ha a lakosságnak eddig volt egy-egy éve a beszáradt festékek és egyebek őrizgetésére, akkor mondjuk egy-két negyedéve is lenne ugyanerre.

Ha a MOHU nem tudja, miként kell az ilyesmit csinálni, akkor kérdezze meg a XIII. kerületet, ahol ha nem is mindent, de veszélyes és elektronikai hulladékot elég sűrűn gyűjtöget az önkormányzat mozgó teherautókkal! Sőt, akár ennél is jobban lehetne csinálni, azaz a polgár rámegy az adott honlapra, megnézi, hogy hozzá legközelebb mikor lesz mondjuk akkumulátorgyűjtés, beírja a naptárába, s az adott napon és napszakban pedig leviszi a sarkon álló teherautóhoz.

Egészen biztosak lehetünk abban, hogy a MOHU-nak igen jó üzlet a hulladékfeldolgozás (is). Polgárként azonban elvárható, hogy a profitból adjon is vissza valamennyit a közösségnek, akár csak úgy, hogy a hulladékot kegyeskedne anélkül begyűjteni, hogy a fuvarozás felét a lakosság nyakába varrná!

Bankski –