Amikor egy rendes diktátor kifogy a tartalmi munícióból, akkor elkezd reménykedni a csodafegyverben, majd még egy utolsó terrorhullámot lebonyolít a sajátjai körében, és kampec.

Nagyjából ezt a receptet követi Orbán Viktor, aki most éppen a csodafegyver bevetésére készül. A csodafegyver neve a bársonyos hangzású “semlegesség”, ami konkrétan nem nagyon jelenthet mást, minthogy Magyarország majd szuverén módon eldönti, hogy honnan veszi meg a kecskeméti Mercikhez és a győri Audikhoz az egyes elemeket, idehaza összeszereljük, s ugyanolyan szuverén módon eldöntjük, hogy kinek adjuk el ezeket a csodamasinákat. Ez legalább annyira ötletes, mint a turizmustól várni gazdasági felemelkedést, lévén erről az ágazatról tudható, hogy a legnagyobb feketegazdasági komplexum, így hivatalosan alig tartalmaz hozzáadott értéket, vagyis GDP-t. Ettől persze a bulinegyed külföldi kocsmatulajdonosai jól fogják érezni magukat, csak hát a magyar nyugdíjasokra simán éhkopp várhat.

A kormányfői álomvilág mögött felsejlik két fő tanácsadójának profilja, azaz Nagy Márton vátesz, és Orbán Ráhel gyermek sajátos világképe. Nagy Mártonról tudható, hogy a miniszteri előrevetítései durván 90 százalékban nem szoktak bejönni, Orbán Ráhel pedig eddig még egy jottányi GDP-t sem termelt, bár gazdagodott rendesen. Apuci tehát ebből a mixből akar 2025-ben csodát elérni, illetve majd megnyerni a 2026-os választásokat.

Nem szeretném a miniszterelnököt megbántani, de ezzel az ötlettel roppant hülyének látszik. Kétségtelen, a gazdasági helyzetről szóló kábítására egyszer már ráfázott, pontosabban a mostani előrevetítésnek ellenkezőjére. 2006-ban, amikor éppen vissza akart mászni a hatalomba, úgy érvelt ellenzékből, hogy “rosszabbul élünk, mint négy éve” (értsd: az ő kormányzásának idején!), amely nemes egyszerűséggel nem volt igaz. Most folyamatosan azt hajtogatja, hogy jobban élünk, mint tavaly, sőt, jövőre jobban élünk, mint az idén. Még konkrétabban 2025 lesz a csodaév! Ez is mind hazugság.

Borítékolhatjuk, hogy az lesz majd a mese, hogy ne a szemünknek higgyünk, hanem Orbán Viktornak, hiszen ő csalhatatlan, és különben is megmondta!

Ezzel szemben az a helyzet, hogy a KSH bármilyen kimutatásának dacára Magyarország összes jóléti mutatója egyre haloványabb a többi kelet-közép-európai országhoz képest. Kifejezetten az irigység önthet el minket, ha az erőtől duzzadó Lengyelországot, vagy az egyre inkább Nyugatnak látszó Csehországot és Szlovákiát, avagy a nagyon mélyről fölénk kerekedő Romániát nézzük. Ám a magyar jövedelmek abszolút értelemben is rendre veszítettek az értékükből, hiszen nem csupán az infláció, hanem a bosszantó közteher-emelkedések is szívják a vérünket.

Márpedig borítékolható, hogy itt sajnos semmilyen érdemi gazdasági kilábalás nem lesz. A kapitalizmus logikája ugyanis kérlelhetetlen. Ha valaki ész nélkül szorítja az adóprést, adminisztrációs cirkuszok tömkelegével bénítja a vállalkozásokat és pazarlóan bánik a központi forrásokkal, akkor a gazdaság bombabiztosan lefullad, s az újraélesztés pedig irgalmatlanul macerás lesz. Csettintésre semmi sem fog beröffenni.

És ez csak a gazdaság, amiből az elmúlt 15 évben szinte mindent kipréseltek. Legalább ennyire fájdalmas a humántőke lerobbanása, úgymint az iskolarendszer kiüresítése, illetve az egészségügyi szolgáltatások lepusztítása. Beteg és buta társadalmak ugyanis nem szoktak kiugró teljesítményeket elérni. Ahhoz először fel kell épülni, ami viszont évtizedes művelet.

Csodafegyver inkább az ellenzéki erők kezében lehet, hiszen valamennyi szóba jöhető párt azt ígéri, hogy hazahozza a bedugult EU-s pénzünket. Már ami marad belőle ugyanis ez év végével egy sor türelmi idő végképp lejár, azaz a durván 12 milliárd eurónyi kintlevőségünkből 1 milliárd alighanem bombabiztosan elszáll. Ez az összeg egyébként nagyságrendileg megegyezik azzal a gigantikus tétellel, amit Szijjártó Péter pukkantott el felesleges lélegeztető gépekre, avagy azzal, amit a kormány a döglődő akkumulátor-bizniszbe tolt bele támogatásként. Veszteség szinten ez így máris 3 milliárd euró, ha már azt kutatjuk, hogy hová lett a pénz?

Ennek fényében arról se feledkezzünk meg, hogy miért állt le a hazai fogyasztás növekedése? Hát attól, hogy nem a bérek nőttek, hanem a profitok, még pontosabban az osztalékok. Erről sajnos kevesebb szó esik, de az osztalék az a vállalati haszonnak azon része, amit a cégtulajdonosok hazavisznek, ahelyett, hogy a munkások bérét emelnék. Ebből a pénzből azonban nem élelmiszert és ruhát, hanem jachtokat és marbellai ingatlanokat vásárolnak a magyar tőkések, azaz még véletlenül sem a CBA kaszáinál fordul vissza a hazai vérkeringésbe, hanem kicsapódik a határainkon túl. Egyébként pedig a 30+ százalékos magyar áfa milliókat ösztönöz arra, hogy a határainkon túlruccanva ejtsék meg a nagyobb bevásárlásaikat.

Megoldás lehetne az, ami Lengyelországban történt. Testvéreink még nálunk is nagyobb összegektől lettek ideiglenesen megfosztva, ám a kormányfői szerephez jutó Donald Tusk egyetlen mondatával felszabadított közel 100 milliárd eurót. A mondat így hangzott: oké, befejeztük a vacakolást, és be fogjuk tartani a közösen elfogadott szabályokat.

Orbán Viktortól is csak ennyi kéne, s máris ömlene a pénz Magyarországra. Szerintem ez egészen ésszerű magatartás lenne ahhoz a megaláztatáshoz képest, ami a kelti diktátorok hátsójának nyilvános kinyalása formáját ölti. Ha már a szuverenitás és a semlegesség a divat.

Bankski –