Orbánék tragédiája

Bő 162 évvel ezelőtt jelent meg Madách Imre főműve, amely 15 ‘színbe’ helyezi az ember addigi történetét, rengeteg tanulsággal, és azt mondja róla, hogy tragédia. Talán 162 év alatt történt annyi, hogy néhány további ‘színt’ is megjelenítsünk, bár az eredeti végső ‘szín’ az álmok utáni világot jelöli. Kompromisszumként vegyük úgy, hogy az azóta történtekről egy ‘Folytassa, Madách!’ című parafrázisra simán lenne igény.

Az egyik új helyszín a Karmeliták, ahol két apró termetű ember, alias Orbánok gondolkodnak a jövő alternatíváiról az egész emberiség számára megfogalmazva. „Mi tudjuk.” – mondogatják a szereplők, és egy kis ország tapasztalatainak a bázisán egy lélekszámban sokkal nagyobbat osztanak ki bölcsességekkel.

A kis ország nagy tapasztalata, hogy az oroszokkal szemben nem érdemes vizelni. Ezt már 1849-ben megtapasztalhatták, amikor a jelképesen is fontos nevű Világosnál egy éppen 31. életévét taposó, azokban a napokban a kis ország minden hatalommal felkent vezére nemes egyszerűséggel és nemzeti felelősséggel átitatva harc nélkül letette a fegyvert az orosz seregek előtt. Az akkor fiatal fővezér utána még kétszer olyan hosszan élt mint előtte, s kénytelen volt elszenvedni hatvanhét évnyi pocskondiázást, minthogy a liberális Kossuth Lajos az eszmevilágához hűen és megfellebbezhetetlenül kinevezte nemzetárulónak.

Az emlékezet ha nem is teljesen, de részben felmentést adott neki, hiszen a tudományban és az oktatásban immár árnyaltabban írják le a történelmet, mindenesetre tény, hogy a fiatal tábonok-kormányzó nem hagyta lemészárolni az 50 ezer fős nemzeti hadseregét, sőt még a főtiszteknek is kegyelmet járt ki, akiket azonban mégis kivégeztek Aradon és máshol. A magyar nemzet leglátványosabb, nemzeti méretű megadását nem sok emlékmű, vagy utcanév örökíti meg, s kevesen állították politikáik középpontjába, egészen napjainkig.

Ám ne rohanjunk ennyire előre, hiszen 107 évvel később, 1956-ban egy vérbeli kommunista került a kis ország élére, ráadásul – a “demokrácia” jegyében színtiszta – népakaratból. Ugyanő konkrétan az elmenekülése után meghirdette a katonai ellenállást, jóllehet a kis országnak éppen nem is volt hadserege. Végül aztán megint a beáramló oroszok vetettek véget az álmoknak, amelyek inkább a rémálom jelleget kezdték ölteni.

Tetszik vagy sem, a kis ország lényegében hozzászokott, hogy időnként lerohanják az oroszok, s ebből inkább valami hasznot próbálna csiholni. Kicsit problémás, hogy a kis ország kedvenc rezsimjének az identitása pont ellenkező, azaz a nem létező ellenállók legendáira épít úgy, hogy közben pont nem akar ellenállni, sőt, másokat is hasonlóra biztat.

Vannak persze más problémák is ezzel összefüggésben. A kis ország lakói többségükben irtóznak az oroszok rendcsinálásaitól, illetve az egész életük máshová van bekötve, biztonságpolitikástúl-üzletestül. A kis ország Orbánjai ennek ellenére az oroszok alá akarnak feküdni, kötögetik a rosszabbnál rosszabb boltokat, s ahol csak lehet, csaholva üdvözlik az oroszok minden böffenését.

Ez a skizofrén állapot azonban oldódni látszik, hiszen az Orbánok színt vallottak, hogy t.i. gyáva elszólásaik dacára továbbra is letagadják a politikájuk igazi mibenlétét. A valóság viszont egyre sűrűbben rávilágít a hazugságaikra. Pedofil hálózatok, egyházi orgiák és a valóságot elfedő hazugságok spirálja indult el. Arról már szó sincs, hogy az eddigieket miként lehet kezelni, immár az rettegés lett úrrá, hogy a tudathasadásnak mi a következő előfordulása.

Tényleg tragédia, komikus elemekkel. Szóval dráma.

Bankski –