Felkeltem. Kigondoltam a kávémat, ami nemsokára meg is érkezett az asztalomhoz. Borotválkoznom, fogat mosnom már rég nem kell, hiszen álmomban a naonorobotok végzik a dolgukat. Kigondolom, mit vegyek magamra, a pizsamám átvált öltönyre. De mivel jönnek röhögő, meg a lesajnáló jelek, gyorsan átváltok valami idétlen neonzöld cuccra, ami most épp menő a hálón. Na ez már tetszik. Oké, indulhatunk.

Kilépek az ajtón.

Sehol egy lélek. Nyilván. Budapesten 2-3 éve megszűnt a forgalom. Mindenki be van kötve otthon a rendszerbe. Minek lépnél ki az ajtón, ha egyszer Újpalotán bedrótózva, Madagaszkárról is dolgozhatsz. Már agyban. Hiszen a tested a szobádban lévő kapszulában van, ami ellátja az életfunkcióidat is, miközben a tengerparton tolod a programozást. Vagy az utcai takarítórendszerek felügyelését. Vagy az űrben utazó egyik fürkész űrhajó információit dolgozod fel.

Vagy, vagy. De egyikhez sem kell kilépni az ajtón.

A technika mindent megold.

Szóval kilépek a ajtón. Sehol senki. Gépek jönnek mennek, intézik a dolgaikat. Bevásárolnak, kommunikálnak, hozzák-viszik az rájuk bízott emberi testeket.

Mikor meglátnak, megbámulnak. Évek óta nem láttak gyalogló embert az utcán.

Én is kicsit furán érzem magamat. Szédülök. Le kell ülnöm egy picit. Szél, eső, erős napsütés, havazás nem fenyeget, mert szabályozva van az időjárás, kiküszöböltük végre kilengéseket. Mindig 22 fok van, derengő napsütés. Ennyi.

De ez is sok nekem, évek óta nem voltam kint.

Najó. Szedd össze magad pajtás, gondolom, miközben jönnek a kommentek, hogy mit csinálok? Miért megyek ki? Ne legyek öngyilkos valamint, hogy ne sértegessem az emberiséget azzal, hogy magam megyek valahová, ez nyilvánvalóan valami provokáció akar lenni. Szóval megy a szokásos.

Lépegetek lassan, kezdek belejönni. Nem kell messzire mennem, csak ide az idősügyi minisztériumba. Behívtak.

Pár perc és megérkezem. Két tizenéves biztonsági őr áll a kapuban. Eltart egy fél órát mire összeillesztjük a szókincsünket. Nagy nehezen megértik, hogy a főnökhöz jöttem.

Beszállok a lifbe. Felmegyek a legfelső emeletre.

Ott vár rám a miniszter, egy nyolc éves gyerek. A legújabb generáció. Már sejtkorukban elkezdik az oktatásukat, mire 9 hónaposak lesznek, egyetemet végeznek. 4 évesen már túl vannak a karrierjük nehezebb részén és hát a 7 – 8 évesek majdnem mind vezető pozíciókban vannak itt a Földön. A külső gyarmatokon még előfordul egy-két 30-40 éves vezető, de hát ott még kőkorszaki állapotok vannak. Állítólag még fizikai kontaktusos szex is létezik, de ezt próbálják tagadni. Mindenesetre belegondolni is szörnyű, gyorsan el is hessentem a gondolatot.

Megkezdődik a kommunikációs összeillesztő program futtatása a rendszereimben. Elég soká tart, hiszen ez kell ahhoz, hogy tudjak beszélni a belügyminiszterrel (neme nincs, hiszen ŐK már nem olyanok mint MI), de azért lassan összeáll a kép. Mikor végre minden gromek, rámnéz és azt kérdi.

Köszönöm, hogy eljött professzor úr. Egy elég nagy dilemmával állok szemben és már évek óta nem tudom megfejteni. Úgy tudom, hogy ön is foglalkozott a témával és szeretném ha bizalmasan a megmondaná nekem az igazat. Kérem, kapcsoljon ki kicsit a közösségi hálókról, legyünk csak most mi ketten egy pillanatra itt. Óriási felháborodás a falamon. Hogy képzeli? Ez botrány. A miniszternek meg kell buknia. De hát nincs mit tenni, ha ezt kéri, ki vagyok én, hogy ne tegyem?

Kikapcsolódok.Megszűnik a folyamatos moraj. Nincsenek reklámok. Elég ijesztő, remélem nem kell sokáig így maradnom, mert már pár másodperc után elkezdek remegni.

Rámnéz a miniszter és látom, hogy ő is rosszul van. De összeszedi magát, és így szól:

– Köszönöm, hogy eljött. Nincs sok időnk, mert mindjárt elájulok. De mielőtt ez lesz, meg kell tudnom valamit.

– Kérdezzen tőlem miniszter. Ha tudok, válaszolok magának.

Újra rám néz, és azt kérdi.

– Azt hallottam, hogy magának volt még biológiai apja.

A kurva életbe. Azt hittem, hogy ezen már rég túl vagyunk. Hát hányszor kell még bocsánatot kérnem azért amihez semmi közöm? Hát sohasem múlik el ez a szégyen? Apám és anyám voltak a Földön az utolsó biológiai szülők. 10 éves koromig ők neveltek egy erdőben. Akkor mentettek ki tőlük, a rendőrségi robotok. Azóta nem is láttam őket, békében éldegélek a társadalomban. Megkaptam a kezeléseket, bekötöttek a hálóba, példás tagja vagyok a társadalomnak. Most miért kell ezt az egészet újra játszani? Nem értem.

– Igen volt. De már nem emlékszem rá.
– Pedig nagyon fontos volna. Róla szeretnék kérdezni.
– Miniszter. Higgye el, hogy én tényleg megvetem őket. Jó állampolgár vagyok. Be vagyok kötve mindenhová, az adagolóim is a sztenderdek. Vissza kéne lépnünk a hálóra, mert én kezdek nagyon szédülni.
– Várjon még! Mesélt magának az apja? Mesét?
– Mesét? Hát nem is tudom… és kiráz a hideg az emlékére. A mesék. Apám meséi. Ó istenem.
– Mesélt vagy sem?
– Igen. Mesélt. Nagyon szégyellem magam érte.
– Értem. Megtenne nekem egy szívességet?
– Bármit, csak gyorsan, mert engem meg fognak ölni a követőim. Elvesztem minden kreditem az összes barátomnál. Le fog tiltani mindenki.
– Tudom, hogy nagyon perverz és hogy túlzás amit kérek, de értse meg maga az egyetlen akitől ezt kérhetem. Megadok magának bármit, amit kér. Bármit.
– Értem és nagyon sokba fog ez kerülni magának, de mondja már meg, hogy mit kér?

Egy kicsit elbizonytalanodott, magához intett. Az ölembe ült – alig volt 20 kiló – azt suttogta a fülembe:

– Megtenné, hogy mond nekem egy mesét? Odatenném a fejemet az ölébe, és mesélne nekem.

Megfordult velem a szoba. Hányingerem lett. De nem volt mit tenni. Ő volt a belügyminiszter. Bolygók sorsáról döntött nap mint nap.

– Állok rendelkezésére Miniszter. Kérem csukja be a szemét!

Az ölembe tette a fejét, lecsukta a szemét és azt mondta.

– Kezdje!

Én pedig visszagondoltam azokra régi időkre ott, apámékkal a kis faházban, mikor ropogott a tüz, anyám zsörtölődött apámmal, miközben az nevetve az ölébe vett, megcsikizett, és boldog voltam. Miközben egy könny buggyant elő a szemem sarkából, ezt suttogtam az ismert világ egyik urának a fülébe

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kisfiú…

A Szócikk a dolgozók, a dolgozni akarók, illetve az életüket már kidolgozók szava. Újságot lehet szerelemből is írni, de amíg a pofánk egyre nagyobb, a zsemlénk egyre kisebb! Kérjük, hogy támogasd a SZÓCIKK működését az alábbi számlaszámon: MagNet Bank: 16200106-11517878 IBAN: HU88 1620 0106 1151 7878 0000 0000 Posztjaink kommentálhatók a Facebookon, várunk Facebook-csoportunkba is. Ám te is írhatsz, te is szólhatsz képpel és hanggal, amit viszont mi olvasunk, hallunk, nézünk, sőt, akár közreadunk. Leveled várjuk az info@szocikk.hu címen.