Egy főváros általában attól főváros, hogy az adott ország általános kormányzati, jó estben kulturális központjának szerepét tölti be. Ebből a szempontból különleges felelőssége van a jó kormányzáshoz szükséges szolgáltatások biztosítása iránt, infrastrukturális és politikai értelemben egyaránt.

Fenti kívánalmak mellett persze egy főváros is város, azaz vannak polgárai, akik nyilván megfelelő életminőségre tartanak igényt. Az arányok akkor jók, ha a főváros lakói élvezhetik, s bizonyos értelemben méltósággal viselik a különleges helyzetük következményeit.

A központi szerepkör igen sokrétű. A fővárosban nem csupán a kormányzati intézmények gördülékeny működése roppant fontos, hanem a legtöbb gazdasági, társadalmi és kulturális funkció szempontjából kell sajátos példát, sőt, elsőséget felmutatnia. Ebből a szempontból tehát semelyik politikai csoportosulás nem támaszthat különleges, netán kizárólagos követelményeket. A főváros fogalmilag is a nemzet tulajdona.

Magyarország fővárosa hosszabb ideje Budapest, jóllehet Pozsony, Székesfehérvár, Visegrád, sőt még Debrecen is töltött be hasonló funkciókat. Budapest azonban már neve által is fémjelzetten több város egyesüléséből született, s nőtte ki magát európai metropolisszá. Történelme értékek csatájából, illetve egymásra épüléséből tevődik össze, lakossága pedig értelemszerűen sokféle etnikai, kulturális hátteret tud maga mögött. Mindehhez társul még az egyre népesebb agglomeráció, s ez alatt több tucat kisebb-nagyobb várost kell értenünk, amelyek hovatovább szervesülnek egy nagyobb egészben. Jelenleg 2-3 millió ember érezheti magát többé-kevésbé fővárosinak, vagyis az ország durván egynegyede.

Megkerülhetetlen kérdés, hogy ezt a konglomerátumot a hatékony egyben tartás, avagy a kiskirályságok színes kórusa jellemzi-e, és bármelyik is a helyes megoldás, maga a főváros milyen összkép felé fordul?

Politikailag nézve minden út Budapestre vezet, illetve onnan indul, ám magában a városban ma a kiskirályságok hatalma a döntő. Sőt, a helyiek elképesztően különböző életminőségeket tudhatnak magukénak, hiszen a főváros adta privilegizált lehetőségekből viszonylag kevesen profitálnak. Gondoljunk csak arra, hogy például Csepelről lényegében se ki, se be, s az ottani életnek szinte semmi köze nincs a fővárosi léthez, a Csepel-szigeten elhelyezkedő szomszédos városok sorsához annál inkább. Már-már szubkulturális elkülönülésben leledzenek a Rózsadomb és a Hegyvidék népei, s talán csak a pesti belső városrészek tekinthetők annak a világvárosnak, amit a színes prospektusok sugallanak.

A részekre szaggatás jele, hogy a központi kormányzat az egyre nehezebben látogatható Várnegyedből kíván letekinteni az egész országra, miközben a jelenlegi főpolgármester – jobb ötlet híján – kerékpáros zónává óhajtja alakítani a lapos, sík belvárosi részeket. Szociális szempontból pedig leginkább szűkülő lehetőségekkel találkozunk, amelyek kirívó ünnepnapjait jelenti a hovatovább hungarikumnak tekinthető, s meglehetősen népszerűnek gondolt krumpliosztás.

A fővárosi hagyományok része, hogy van főpolgármester. Eredendően ez nem választott funkció volt, hanem valami főispánféle, azaz sajátos interfész a hatalom és a polgárok között. Ma viszont a főpolgármesteri tisztségről az a mondás, hogy hazánkban ez a legmagasabb közvetlenül választott közjogi méltóság, hiszen az államfő, illetve a miniszterelnök megválasztása áttételeken keresztül történik.

Ez adja a budapesti főpolgármesterség sajátos varázsát, hiszen ez a megszemélyesített intézmény sok százezer ember névre szóló voksából áll össze, vagyis maga a megválasztott ember óriási közbizalmat tudhat maga mögött. Államhatalmilag tekintve viszont igen gyér a tényleges hatásköre, hiszen anyagilag a központi hatalomtól függ, mozgásterét pedig a kerületekben megválasztott polgármesterek politikai egyvelege jelöli ki.

A kormány és a főpolgármester politikai hovatartozása hol hasonló, hol pedig eltér. Valójában az lenne a helyes, ha egyik fél sem a másik függvényeként, netán ellenfeleként értelmezné a szerepét, hanem a kölcsönös tisztelet és szolidaritás lenne az iránytű. A kicsinyes pártérdekek sajnos más terepekre viszik az érintetteket, ám a magyar lakosság már említett egynegyede azonban ennél többet és jobbat érdemel.

A kormányfő nem kormányzó, a főpolgármester pedig nem önkormányzati atyaúristen. Mindketten politikusok. Természetesen van működtetési felelősségük, jóllehet az ide tartozó feladatokat is inkább arra alkalmas szakemberekre kell bízni! Nem feledkezhetünk meg tehát arról, hogy a közelgő önkormányzati választások legfőképp a településeink köznapi életéről szólnak, amelyben a pártoskodás csak méreg lehet. A főpolgármesteri tisztség ebből mégis kilóg, hiszen ez egy politikai poszt, egy fontos kapocs az ország közepe, illetve az országos hatalom között, s így érdemes kezelni.

Lehetnek akár közös célok is. Például az országra, de nyilván Budapestre is jellemző sokféle érték egyesítése. Budapesten tömörül a legtöbb akadémiai, művészeti, örökségügyi, továbbá vallásügyi intézmény, vagyis nem kell más városba utaznunk, hogy az együttműködő, avagy versenyző társadalmi tényezőket felleljük. Nyilván nem kell mindent egy helyen tudnunk, sőt, egyéb városoknak is joguk van akár világtényezőnek lenni, például Szeged nagyon magasan és fénylőn csillog a tudományos égbolton, avagy a Balaton nagyságrendileg akkora turisztikai vonzáspont, mint Budapest.

Jó pár ügyben viszont nem kell, és nem is szabad megkérdőjelezni Budapest előjogait. Tipikusan ilyen az olimpia kérdése, amelyre eleve városok pályázhatnak. Ha most szavazni kéne, jómagam is inkább egy budapesti olimpia rendezése mellett foglalnék állást, jóllehet ez az egyetlennek látszó kérdés valójában több ezer részkérdés függvénye, s a végső, felelős döntéshez jó lenne mindent közösen átgondolni.

Mi mindenre lehetne jó egy olimpia valamikor megrendezése? Mármint, ha jól csináljuk. Nyilván a hazai sportsikerek dagasztanák leginkább a keblünket, azonban hosszabb távon a főváros egészének a lelkét és arculatát tudnánk úgy modernizálni, hogy abból az egész ország nagyokat profitáljon.

Vannak banalitások, amelyek abszolút korlátokat jelentenek. A kellő sportlétesítmények mellett ilyen a reptéri megközelítés színvonala, a vasutak és közutak megfelelősége, a szállodai/kollégiumi/magánszállási kapacitások ügye és nem utolsó sorban a városi közlekedés rugalmassága, az étkeztetés, az időtöltés, illetve a tisztaság, a közrend, a biztonság (akár orvosi értelemben is) kiterjedt fogalomrendszere. Jegyezzük meg, sok város szállhat versenybe, a fentiek biztosítása jószerivel csak pénz kérdése.

Lehetnek ugyanakkor olyan törekvések, vállalások, amelyek fényében egy budapesti olimpia nagyot alkothatna a világnak, ami viszont kormány-főváros háborúskodás közepette gyakorlatilag kizárná a rendezés értelmét. Kellő értékegyensúlyokat feltételezve azonban akár bátran el is szállhatna a fantáziánk.

Szerintem Budapest, s így Magyarország kitűzhetne olyan célokat, mint a nagyléptékű zöldítés közepette megvalósuló kényelmes élet víziója. Például, hogy Budapest szűkebb határain belül a tömegközlekedést és a taxizást teljesen karbonmentessé tesszük. Hogy mától fogva csak minimális energiafelhasználást követelő épületeket emelünk, illetve a meglévőket is egyre “passzívabbá” alakítjuk. Hogy ezentúl csak távfűtéses fűtésre lehet át-, vagy ráállni, amit szemétégetőkkel látunk el energiával. Hogy az iskolarendszert a kétnyelvűség felé mozdítjuk el. Hogy a színvonalas egészségügyi szolgáltatások 15 percen belül hozzáférhetők és 1/8/12/24 órán belül elérhetők legyenek.

Ötletből lehet bőven, csak győzzük összegyűjteni. Aztán ha ezt a sok rengeteg mindent megvalósítjuk, akkor nyugodtan megünnepelhetjük a magyar teljesítményeket egy olimpiával.

Székely Sándor