Egyes tankönyvek szerint az infláció olyasmi a gazdaságban, mint a láz az emberi szervezetnek, de csak annyiban, hogy mindenképpen le kell szorítani, különben igen sokba fáj. Az inflációnak azonban vannak cinikus nyertesei is, tehát egy-egy kormány akár azt is gondolhatja, hogy sebaj.

A klasszikus közgazdasági fogalmak, és az ezekre épülő mechanizmusok azonban évtizedek óta más és más értelmet nyertek, s a globalizáció kiszélesedésével a gyakorlatban az inflációra is másként tekintünk, mint ahogy azt az iskolákban tanították.

A hagyományos felfogás szerint az infláció akkor szabadul el, amikor az állam több pénzt nyomtat, mint amennyinek fedezete van a megtermelt érték szintjén. Mióta azonban a pénz a legkevésbé sem a nyomdából jön, azóta nem csupán a jegybankok, hanem az ún. kereskedelmi bankok is “teremtenek” pénzt, tehát elsődlegesen nem a náluk elhelyezett betétekből hiteleznek, hanem egyszerűen forgalomképes ígéreteket tesznek. Ezt a szemfényvesztést az teszi lehetővé, hogy manapság az államok fizetési ígéretei kevésbé hihetőek a kereskedelmi bankok szavához képest. Az állam immár nem is annyira a polgáraival, mint inkább a bankokkal kerül elszámolásba, s a polgárok felé csak egy meghatározott szintig garantálja a bankok fizetőképességét (ld. betétgarancia).

A nagy trükk azonban abban áll, hogy a készpénz eredendően az állam felénk való tartozását testesíti meg, ám abban a pillanatban, hogy ezt bevisszük a bankba, akkor erről a jogunkról le is mondunk. A pénzünk tulajdonképpen átlényegül, s a bank felénk való tartózásává válik. Mindezt azért tesszük, mert a banki azt ígéri, hogy a jogaink feladása fejében kapunk tőle egy kis bónuszt, vagyis kamatot. Ezt elhisszük a banknak, mert tudjuk, hogy aki tőle kér pénzt, az még több kamatot fizet, mint amennyit a bank nekünk, tehát elvileg látjuk a korábban volt pénzünk búsás visszatérülésének esélyét.

Ez a csendes együttműködés azonban felborul, amikor az állam a pénztulajdonosok felé fordul, vagyis azokhoz, akiknek tulajdonképpen ő tartozik. Amikor tehát állampapírt vásárolunk, akkor olyan üzletet kötünk, amiben az állam felülígéri az addigi tartozását, amennyiben arról egy időre lemondunk. Itt viszont azt is pontosan tudjuk, hogy az állam csak úgy tud nekünk többet adni, hogy hazudik, tehát fedezetlen ígéreteket tesz. Egy esetben talán mégse, hiszen az állam az adóbevételekből akár tudja is állni az ígéreteit, de ez sem fenékig tejfel, hiszen szinte mindenkit jobban meg fog adóztatni. Az emelkedő adók viszont beépülnek az árakba, s ez elindítja az inflációt. Ennek szemléletes példája napjaink Magyarországa, amikor nekünk minden 25 százalékkal kerül többe, midőn az állam legfeljebb 18 százalékos hozamot ígér a pénzünkre.

A nagyobb, tapasztaltabb cégek persze jól tudják, hogy amikor az állam elkezdi hirdetni a “papírjait”, azaz felelőtlen (értsd: hazug) fizetési ígéreteit, abból két dolog menetrendszerűen következik.

• Az egyik az, hogy csökken a termékek és szolgáltatások iránti vásárlóerő, ami fokozza az öldöklő piaci versenyt az emberek pénze iránt. Ennek vesztesei legfőképp a kisvállalkozások.
• A másik, hogy komoly adóemelések várhatók, amelyek óhatatlanul a profitot lökik a présbe. Ennek ellenszere értelemszerűen az áremelés, amire elsőként a legerősebbek szánják rá magukat, ám őket szorosan követik a többiek.

Jól megfigyelhető, hogy minél gyengébb egy-egy gazdasági szereplő, annál később lép erre az útra abban a vak hitben, hogy az ártartással esetleg ő juthat piaci előnybe. Ez a hit azonban hamar összeomlik, hiszen ha nem emel, csődbe viszi magát. Innentől kezdve viszont begyorsul a spirál, s ember legyen a talpán, aki ezt megállítja.

A zárt, kvázi önellátásra hajlamos gazdaságok esetében a fenti folyamat jóval lassabban bontakozik ki, mint a külkereskedelemnek kitettebbeknél. Márpedig Magyarország sajátos bajnok, ami az export-import kapcsolatokat illeti, más szavakkal szólva jóval kiszolgáltatottabb az inflációnak, ami a nemzeti valuta leértékelődésében is testet ölt. Az állam ugyanis nem csupán az alattvalóinak akar tartozni, hanem a nagyvilágnak is, ezért az egyre hiteltelenebb fizetési ígéreteit a szélrózsa minden irányába megteszi, s a gagyi papírjaiért egyre több és több hozamot kínál a spekulánsoknak.

Ha a nagyvilág elhiszi, hogy egy adott állam tényleg hasznosan bánik az erőforrásaival, akkor szívesen tereli oda a pénzét, de ha nem, akkor csak a számszaki várakozásokra lehet építeni. Ez esetben a nemzeti valuta is leértékelődik, ami belül tovább szítja az inflációt.

Az államba vetett hit foszladozása az inflációnak tehát csak a kezdete. A második fázisban a gazdasági reakciók hergelik, s a legvégén jön a legrosszabb, a negatív várakozások ideje. Ez utóbbiak igen sokrétűek. A lejtőn meginduló nemzeti fizetőeszköz körüli aggodalmak tudják a legpusztítóbb hatást elérni. Például a kereskedelemben, ahol igen gyakori a halasztott, akár 180 napos fizetés, az árutermelők eleve azt az árszintet lövik be, ami majd akkor következhet be, amikor ők a pénzükhöz jutnak. Tipikus példa, hogy a magyar állam jelenleg olyan energiaárakon akarja szerződésre kötelezni a cégeket, ráadásul egy évre, ami jócskán meghaladja a mai tőzsdei jegyzéseket. Ez már a beépített infláció, vagyis az idén júliusra kimutatott, a korábbiaknál valamicskét enyhébb pénzromlás 17,8 százalékos szintje így aligha fog jelentősebben mérséklődni.

Az íly módon fenntartott inflációnak a legfőbb nyertese a költségvetés, hiszen a százalékokban kifejezett adómértékek mögötti tényleges bevétele forintmennyiségben számolva tetemesen növekedni kezd. Amennyiben a szociális juttatások eleve konkrét összegben vannak meghatározva, ezek finanszírozása egyre könnyebbé válik az államháztartás számára, sajnos a kedvezményezettek rovására.

Mint látható, inflációs környezetben a bérek és a juttatások reálértéke folyamatosan csökken, pokollá változtatva a dolgozói osztályok életét. Nem így a tőkések profitját, hiszen annak semmi nem hat ellen, elvégre ők úgy emelik az áraikat, ahogy nem szégyellik. Többnyire semennyire, s ebből akad az a jelenség, hogy az elmúlt két-három esztendőben a nagy cégek jövedelme soha nem látott szintre ugrott.

Az infláció viszonylagos örömei azonban kárászéletűek, hiszen a tartós pénzromlás lassan szétzilálja a gazdasági kötelékeket, s szó szerint beláthatatlan torzulásokat okoz a rendszerben. Az állam előbb-utóbb rákényszerül a “láz” csillapítására, jóllehet ennek módjai is bizonyulhatnak szerencsétlennek. Ilyen volt nálunk az árstop, amikor is a kormány egyszerűen betiltotta néhány termék drágulását, ami aztán a szereplők az összes többi áruféleség árának aránytalan emelésére késztette. Így mehettek tönkre egyes hazai termelők, nyilván az olcsóbb és esetenként silányabb minőségű import fényében.

Egy okos kormány az inflációs nyomást hosszú távon igyekszik megelőzni, szemben a magyar kormány tűzoltási hajlandóságával.

Márpedig még csak népi bölcsesség sem kell ahhoz, hogy a vizes borogatás helyett célszerűbb ruhát ölteni. Ez viszont a gazdaságban nem lehet más, mint a pénz fő felelősének, az államnak a hitelessége, ami Orbán sarlatánjaitól sajnos egyre kevésbé várható.

bankski –