Az olvasót esetleg mégis érdekelheti, hogy az Orbán-kormány vajon mi végre blokkolja Ukrajna EU- és NATO integrációját, legalább is a külügyi államtitkár értelmezésében?

Abban viszont biztosak lehetünk, hogy a vonatkozó tagországok vezetőit egyre kevésbé izgatja az ilyesmi, lévén Orbánék szankcióellenes retorikája viszonylag hidegen hagyja őket, de az Ukrajnával való együttműködés szempontjából sem érdekelt senkit a magyar kormány tiltakozása az illetékes NATO-ukrán testület összehívása ellen. Szövetségeseink immár egyszerűen átlépnek ezeken a gyerekesnek tűnő prüszköléseken, a kormány pedig egyelőre benyeli a pofonokat.

Jelenleg ott tartunk, hogy a NATO és EU partnereink levegőnek nézik a magyar kormányt, bár ez változhat. Bár a közvélekedés szerint egy tagországot nem lehet kihajítani sem a NATO-ból, sem az Európai Unióból, azonban nagy kérdés, vajon mi történne, ha például – mondjuk az USA – egyszerűen felmondaná a Magyarországgal szembeni védelmi kötelezettségeit, ahogy azt tette a kettős adóztatás megszüntetéséről szóló egyezmény esetében? Egy adóügyi egyezség nyilván a puhább kategóriába tartozik, mégis figyelemre méltó, hogy az USA a formális szövetségesei közül egyedül velünk szüntette meg ezt a típusú együttműködést.

Most egy pillanatra tegyük félre, hogy miként vélekedünk akár a NATO, akár az EU értelméről és szerepéről! Összpontosítsunk csak arra, hogy a történelemkönyvek miként emlékeznek meg azokról az országokról, amelyek sorozatosan ellentmondanak a szövetségeseik erős többségi akaratának, és rendre a körön kívüliek pozícióit támogatják a nemzetközi közösségeik érdekeivel szemben? Megfejtés: árulás. Márpedig az ilyen közösségek csak ideig-óráig tűrik a belső árulókat, s akkor is megtalálják a kipenderítésük módját, ha az jogilag esetleg úgymond “karcos” lenne.

Ami konkrétan Ukrajnát illeti, jelenleg senki nem akarja őket felvenni sem a NATO-ba, sem az EU-ba. Elsősorban azért nem, mert képtelenség lenne meghatározni Ukrajna szövetségileg védendő határait, illetve ha ezeket a 2014-es állapotok szerint kezelnénk, akkor máris előállna a harmadik világháború. Az EU-tagság pedig jelenleg azért értelmezhetetlen, mert a háborús állapotokon túl az ukrán jogrend EU-konform átalakítása még bőséggel várat magára.

A többség tehát úgy fogalmaz, hogy támogatja Ukrajna nyugati integrációs törekvéseit, de ehhez még sok minden szükséges, például az EU értékeinek megfelelően a kisebbségi jogok védelme. A magyar álláspont ezzel szemben az, hogy nem támogatja Ukrajna tagságát, amíg az ottani magyarok vissza nem kapják korábban szerzett, s azóta elvett jogait. A két mondat azonban tartalmilag ugyanaz, vagyis nincs EU tagság egy halom feltétel teljesítése nélkül, és van EU-tagság egy halom feltétel teljesítése esetén.

Ez viszont tágabb érteremben is igaz. Például nincs teljes értékű EU-tagság, konkrétabban szólva EU-pénz, amíg Magyarország nem teljesít egy halom feltételt, jelesül a jogállamiság terén. A magyar kormány hiába érvel azzal, hogy a jogállamiság az valami ködös fogalom lenne, lévén ez politikailag az alkotmányosság szinonimája.

Az alkotmányosságnak, avagy jogállamiságnak – ugye – vannak elvi és gyakorlati szempontjai, továbbá felmerül az is, hogy az adott elvárás miként érvényesül az elváró részéről? Például az, hogy Magyarországon vannak-e kizárólag ukrán nyelven oktató iskolák? Kiterjesztve az a kérdés is felvethető, hogy a magyar szülők vajon minden hazai településen szabadon választhatnak-e, hogy állami, vagy felekezeti iskolába járassák a gyerekeiket? Még érdekesebb, hogy az Ukrajnából elmenekült nők és gyermekek számát nézve maradtak-e a szülőhelyükön annyian, hogy a magyar nyelvű iskolákat, vagy egyáltalán csak osztályokat feltöltsék?

Az nem kérdés, hogy a szerzett jogok sérthetetlenek. Ebben az összefüggésben azonban nem lehet szőnyeg alá söpörni, hogy az elmúlt 13 évben Magyarországon folyamatosan szűkültek a különböző társadalmi csoportok, kisebbségek, avagy összességében a többség jogai! Gondoljunk csak a dolgozók sztrájkjogára, az orvosok és a pedagógusok helyzetére, de az immár 8 éve érvényben lévő rendkívüli állapotra, ami a gyakorlatban a demokratikus intézmények működésének korlátozását, felfüggesztését jelentik. Ilyen mondjuk az Országgyűlést megkerülő rendeleti kormányzás, ami egyértelműen a demokrácia zárójelbe tételét testesíti meg.

Szövetségeseinket mindez egyre kevésbé érdekli. Jelenleg ott tartunk, hogy a NATO fütyül a magyarok akadékoskodására, az EU pedig elzárta a pénzcsapokat. Szemmel láthatóa a magyar kormány sem izgatja halálra magát, egy-két harcoskodó nyilatkozatot leszámítva. Nagyjából az a helyzet körvonalazódik, hogy a magyar kormány mindkét szövetségi formációból távozni akar, s egy idő után el is fogják engedni.

Megkockáztatom, hogy az agrárpénzek kivételével semmilyen további EU-pénz nem fog hozzánk érkezni. Ezt a magyar kormány idézi elő azzal, hogy látszólag lázasan tárgyal, de valójában fenntart magának egy gumicsontot, amiben aztán sehogyan se kíván megállapodni. Ez az egyetemi kuratóriumok összetételének a kérdése. Ha a nagy egészet nézzük, akkor sok-sok milliárd euró és rengeteg egyéb előny áll azzal szemben, hogy a kormány kliensei belakhatják-e az egyetemi kuratóriumokat, illetve hogy hol húzzuk meg a kliensi határokat? Sima ránézéssel megállapítható, hogy egy erős, magabiztos kormánynak nem lehet ilyen téttel bíró kulcskérdés néhány egyetem irányító testületeinek konkrét összetétele, s megelégedne azzal, hogy ott hozzáértők üljenek, és kész! Ennek a problémának a makacs fenntartása csak tudatos lehet, éspedig a következmények biztos tudatával.

Bizony, immár több, mint feltételezhető, hogy a magyar kormány az eddigi szövetségesi rendszereiből való kiszakadásra készül, amit a magyar közvélemény egyelőre felfogni sem tud. A jövő tehát az, hogy a német, az amerikai és más nyugati cégek magyarországi súlya csökkeni fog (ld. akkumulátorgyárak), a nyugati tulajdonosok szép lassan átadják vállalkozásaikat a magyar kormánynak (pl. Vodafone, ferihegyi reptér), avagy a kormány által gesztorált, ám kínai stb. pénzügyi háttérrel bíró ún. magántőke alapoknak, és egyszer csak beáll, hogy jé, nincs is szükségünk a Nyugatra.

Ennek a folyamatnak az első jele a német cégek erősödő panaszkodása arról, miszerint a magyar kormány le akarja nyúlni az itteni vállalkozásaikat. Cinikusan szólva megérdemlik, mert egy bő évtizeden át egy szót sem szóltak, amikor a magyar kormány magyar cégekkel tette ugyanezt, s a német kormány is jól tűrte az itteni jogsértéseket abban a mély hitben, hogy ez a német cégeket nem érinti. Pedig de.