Idestova egy éve határozta el nagy hirtelen és egyszerre két észak európai semleges ország, hogy csatlakozni kíván a világ legnagyobb katonai védelmi szövetségéhez, a NATO-hoz. A régi tagországok kormányai, köztük a magyar erre azonnal áldásukat adták. Ezzel tulajdonképpen beállt az a helyzet, amikor a kötelezettségvállalások létrejöttek, amit a demokratikus procedúrák szerint természetesen a nemzeti parlamenteknek is jóvá kell hagyniuk, hogy az adott nemzetközi szerződés mindenütt törvényerőre emelkedjék.

Általában nem szokott gond adódni az ilyen utólagos megerősítésekkel, hiszen egy kormány attól kormány, hogy odahaza a parlamentben is többsége van. Az persze néha tud némi bonyodalmat okozni, ha valahol időközben kormányváltás történik, vagyis megváltoznak a parlamenti erőviszonyok, s netán az új többség másként gondolkodik, mint azt az elődje tette. A finnek és a svédek azonban relatíve biztosra mentek, ugyanis előtte megszondázták a lakosságukat, s mindkét országban elsöprő többségben voltak/vannak a csatlakozást támogatók.

Egy év azonban nagy idő. Szerencsére a nagy mumus, tehát Oroszország is közölte, hogy jelenleg nem óhajtja megtámadni ezt a két országot, bár az egykori orosz elnök szinte heti rendszerességgel fenyeget meg atomcsapással egy-egy várost, intézményt, országot, de a sorban egyelőre nincsenek benne sem a svédek, sem a finnek. Enyhítő körülmény, hogy a skandináv bővülés nem jár atomfegyverek odatelepítésével, legalább is békeidőben. És – ugye – ott most béke van.

A dolgok gyakorlati részét illetően egy esetleges támadás esetén ratifikáció nélkül is beindul katonai segítség gépezete, tehát a demokratikus megerősítés ügye lényegében senkinek nem sürgős, bár az nem szép, ha nagyon elhúzódik. Mint látjuk, valójában a tényleges befogadást követően Törökország előhúzott egy pótlólagos követeléslistát, Magyarország pedig azt csinálja, amit a törökök kérnek, vagyis az az elvi és szuverén döntésünk, hogy támogatjuk Erdogan hazárdjátékát, egyszersmind Putyin kedvére is teszünk egy picikét. Szégyennek ugyan szégyen, de hát Magyarországnak mostanság csak bugris miniszterelnökre telik.

Időközben kiderült, hogy a finnekkel senkinek semmi problémája nincs, bár Finnország konkrétan 1300 kilométeres szárazföldi határral rendelkezik az agresszor Oroszországgal, amely felé – ha nagyon akarna – éppenséggel akár jogos területi követelésekkel is előállhatna. Mindannyiunk megnyugvására ezt azonban nem teszi, úgyhogy csak a svéd csatlakozás vált függő játszmává.

Mire ezek a sorok megjelennek, addigra talán már a magyar pávatánc okát is tudni fogjuk, ugyanis Orbán és svéd kollégája pont ma este vesz részt egy közös vacsorán Brüsszelben, ahol bizony el fog csattanni a vonatkozó kérdés. Ebben az a szép, hogy a Fidesznek mindig mindenre szokott lenni valami frappáns válasza, hogy például migránsok, Soros, Brüsszel, szankciók, fajüldözés stb, de most csak annyit bírnak nyökögni, hogy valaki valamikor valami csúnyát mondott a magyar rezsimre.

Dedó ez a javából, azonban nem gondoltam volna, hogy a stockholmi parlamentben is vannak olyanok, akik nem sietnék el ezt a svéd csatlakozást. Az ottani zöldek az eheti szavazáson azért nem támogatták az ügyet, mert szerintük felesleges a NATO nukleáris elrettentő erejét Skandináviára is kiterjeszteni, ám ennél jóval érdekesebb volt a svéd balpárt nyilatkozata.

Eszerint a svéd baloldaliak azért nem támogatják Svédország belépését a NATO-ba, mert ott a 30 tagország között van két diktatúra, jelesül a török és a magyar, amelyek nemhogy a jó irányba haladnának, hanem inkább napról napra egyre mélyebben ássák be magukat a jogtiprás mocsarába, és – szerintük – hazájuk nem dobhatja be a maga demokratikus habtestét egy ilyen zavaros buliba.

A svéd balpártnak tulajdonképpen igaza van. Baj esetén ugyanis a magyar árulók úgyse sietnének a segítségükre (ld. Ukrajna), a többiek viszont úgyis.

Bankski –