Amíg buzizni lehet, addig sebaj…

Ilyesmit gondolhatnak a mi hazánk köntöse alá bujkáló nácik. Most éppen az a nagy ötletük, hogy szigorítsanak a szexuális életet szabályozó törvényen, pontosabban annak homoszexualitásra vonatkozó passzusain. Amíg ilyesmiken rágódunk, addig nyilván kevesebb figyelem hárul arra, hogy a nyomor elől hányan menekülnek a prostitúcióba, vagy “csak” egyéb törvénytelenségekbe.

A nácikat sok mindenért lehet rühelleni, s ezeknek csupán egyike, hogy lépten-nyomon mások alsóneműje alá kukucskálnak, pontosabban ott verbálisan matatnak. Álszentségük fokozásával most éppen biológiai zsákutcának minősítik a homoszexualitást, mintha minden más biológiai sugárút lenne.

Márpedig a mai magyar nemzet konkrétan önmagát sem termeli újra, hiszen a jelenlegi ún. termékenységi arányszám 1,52, vagyis fejenként csak 0,76 gyermeket hozunk össze egész életünkben. Erősen gyanítható azonban, hogy ennél lényegesen többet szeretkezünk, önkielégülünk, vagy intézzük egyéb utakon a nemi örömeiket. Csak tippelni merek, de egy átlagos életre kivetítve sok ezerre tehetjük egy-egy ember szexuális élményeinek számát, azaz a szexualitás és a gyermeknemzés között legfeljebb annyiban van összefüggés, amennyiben valaki óvatlan, vagy kifejezetten erre törekszik. Egy a sok ezerhez az arány.

Úgy is mondhatjuk, hogy a földi pályafutásunk során mindannyiunk életében sok ezer zsákutca aránylik nem egészen egy sugárúthoz. No, mármost aki a sok ezer zsákutca közül pont azokat venné tiltólistára, amelyek két oldala nagyjából azonos, az egyszerűen el van tévedve a saját bugyijában, avagy alsónadrágjában.

Persze a szex (továbbá kutyus, cica, kisbaba) mindenkit érdekel, tehát aki ilyesmiket hoz szóba, az az átlagosnál több figyelmet arathat. Nyilván más ügyek rovására, mint például hogy az emberek tavalyhoz képest lényegesen ócskább élelmiszerekhez jutnak lényegesen magasabb árakon, az annyira köznapi, hogy arról a náci politikának – ugye – beszélnie sem kell. Márpedig a gyermekvállalás ügye az egy roppant összetett kérdéskör, aminek igen tekintélyes része az életminőséghez kötött, legalább is azokban a társadalmakban, amelyekben kézenfekvő egyéni eszközök is állnak rendelkezésre a születésszabályozásban.

A nácik, de a tőlük nem is túl messze álló jelenlegi kormány előszeretettel nyúl a buzizás eszközéhez, amennyiben éppen felszaporodik a takargatni valója. Még a saját sarát is a buzizásra hagyta, midőn Szájer József lelépett a közélet színpadáról. A Fidesznek nem azzal volt baja, hogy Szájer József meghágta a brüsszeli csendrendeletet, illetve hogy drogot találtak nála, még csak azzal sem, hogy menekülni igyekezett a felelősségre vonás elől, hanem azzal, hogy kiderült a melegsége. Még pontosabban minden fideszes potentát tudott róla, de csak akkor vált ez problémájukká, amikor az ügy világhírt kapott. Ennyit az ügy szexuális helyiértékéről!

Nem mellesleg a náciknak most azért jutott eszébe az egyéb disznóságokat fedező buzizás, mert a hírek szerint egy felnőtt pedagógiai asszisztens egy iskolás sráccal való, állítólag beleegyezéses homoszexuális kapcsolatban állt. Hogy ez igaz-e, vagy csak kitalált sztori, az még kérdéses, de ha megáll a történet úgy, ahogy az mondva van, akkor sem az a fontos, hogy azonos neműek kapcsolatáról beszélünk, hanem az, hogy üvöltő zaklatás esete forog fenn. Egy nevelő ugyanis tényleg ne építhessen szexuális viszonyt a rá bízott fiatalokkal, ahogy egy főnök se a beosztottaival! Nagyon kétséges ugyanis a határ a beleegyezés és a késztetés, netán a rászedés között, márpedig ezek sokkal gyakoribb esetek, mintsem a társadalmakban kimutatható homoszexualitás.

Úgy is mondhatjuk, hogy aligha akad olyan ember Magyarországon, aki úgy éri el a nagykorúságát, hogy ne lenne valamiféle, utólag zaklatásnak tekinthető esemény az életében, amihez még csak befejezett nemi aktus sem kell. Ilyen a leitatásos fogdosás, a szoknya alá fényképezés, a nadrágba nyúlás, vagy a huzamosabb ideig tartó beszólogatás is.

Zaklatás, bántalmazás. Ez a kettő az, ami ma a magyar társadalom rákfenéje. Ráadásul mindkettőnek van politikai előfordulása is. Mint például a nácik fenti nekifutása.

Az, hogy egy normális ember buzi-e, vagy sem, az diszkrét magánügy, de az ebből fakadó mentális bántalmazás nagyon is közügy. Pontosabban bűnügy.

– bankski –

Foto MTI