Háztájiból állami ingyencirkusz

Nagy vitákat kavar a kormány minapi bejelentése, amely szerint november elejétől fogva a magyar elektromos hálózat nem fogad be több, napelemekből származó áramot, így a jellemzően háztetőkre ezt követően kihelyezett napelemek által termelt energia csak ún. “sziget-üzemmódban” lesz felhasználható, például pótlólagosan felszerelt (és méregdrága) akkumulátorok közbejöttével.

Egyesek szerint ez a döntés maga az eszetlen pocsékolás, hiszen irgalmatlan mennyiségű áram válhat (potenciálisan) feleslegessé. Mások értelmezésében ez a lépés nagyban megdrágítja a fejlesztéseket, vagyis kitolja a környezetbarát megoldások megtérülési idejét, továbbá elbátortalanítja a beruházni vágyókat. Sokféle egyéb érv van még a kalapban, amelyek a maguk módján ugyanígy igazak is, meg nem is.

Szögezzük azonban le, hogy például a 100 százalékos állami támogatás az gyakorlatilag ingyenes tőkejuttatásnak minősül, ráadásul azonnali megtérüléssel, tehát aki itt szabadversenyes piacgazdaságot és hasonló maszlagokat emleget, az akarattal hazudik.

A magam módján, ráadásul közgazdászként mégis szívesen hátrahagyom a gazdasági megfontolásokat. Több okból. Elsődlegesen azért, mert ezek könnyen belefutnak abba a kérdésbe, miszerint mikor térül meg egy télikabát ára? Ugye, ez attól függ, hogy mennyire van hideg, az is hány napon át, milyen melegedési alternatívák vannak, továbbá mennyibe kerül egy pufajka, avagy egy nercbunda, ki hordja stb, aztán a nap végén csak annyival lesz több pénzünk, amennyit azalatt az idő alatt kereshetünk, midőn nem fagyunk meg. Szóval, egyéni látásmód kérdése, vajon ki mit tart szem előtt.

Baloldali politikusként aztán végképp a pokolba kívánom a piaci megközelítéseket, hiszen legalább három olyan életfontosságú ágazat van, amibe a tankönyvileg reklámozott szabadversenyes kapitalizmus sehogyan se fér bele, jelesül az élelmiszertermelés, az energetika és a fegyvergyártás. Ezek mind hatalmi, azaz állami közbeavatkozásokkal terhelt területek, s úgy viselkednek, ahogy az egymással is marakodó birodalmak fütyörésznek. Ezeken a területeken valódi piacokról szó sincs.

Egy szó, mint száz, a legkevésbé sem gazdasági, hanem szinte kristálytisztán morális, jólléti, azaz biztonsági szempontból igyekszem néhány vitatható gondolatot felvetni.

Aligha szükséges bizonyítanom (ezt napjaink geopolitikai realitásai nélkülem is megteszik), hogy akinek nincs saját élelmiszerbázisa, energetikai erőforrásai, avagy hadikapacitása, az jobban teszi, ha mégis nekifeszül ezek megvalósításának. Annyira amennyire csak képes, illetve kerül, amibe kerül. Ennek semmi köze nincs se a szabadversenyes kapitalizmushoz, sem a globalizációhoz, az önvédelemhez viszont annál több, s itt gondoljunk újra a télikabátok, avagy a háborúk eseteire.

Más szavakkal szólva, minél több energiát állít elő egy ország saját maga, annál kevesebb üzleti kárnak teszi ki magát. A magyar kormány is jól teszi tehát, ha a kockázatokat csökkenti, s ebből a szempontból élő ember meg nem mondja, mi az, ami fenntartható megoldás. Egy darabig bármi, hosszabb távon pedig – ezidáig – szinte semmi.

Ebből az alapállásból kiindulva nem veszem a bátorságot a fentebb említett kormányzati döntés bírálatához, holott elfogult ellenzéki felfogásom szerint Orbánék mindent rosszul, de minimum hibásan csinálnak.

Nos, a mindennapok embere számára a szóban forgó napelemek ha változékonyan is, de szépen termelik az energiát. Lecsupaszított megközelítésben csak ki kell építeni, rá kell kötni a hálózatra, utána jön egy kis elszámolás, és kész!

Az állam oldaláról nézve azonban egészen más a helyzet. Mindenekelőtt garantálnia kell a megfelelő mennyiségű áramtermelést, továbbá az ingadozásokkal is számoló importot, ki kell építeni egy oda-vissza rugalmasan használható infrastruktúrát, mindenféle tartalékról gondoskodni, valamint az egészet “nullahuszonnégyben”, azon belül is szinte másodpercre vetítve egyensúlyban tartani. Nem kicsi feladat, de hát végtére is az ilyesmikért tartjuk az államot, közpénzből.

Ez utóbbinak komoly jelentősége van, minthogy egy közpénzekből fenntartott igen bonyolult rendszernek is vannak kedvezményezettjei, s nem mindegy, hogy kik ezek?

A mai viszonyok között a legnagyobb kedvezményezettek az óriási multinacionális vállalatok, akik titkos megállapodások révén elképesztően jól járnak, akár a számukra megállapított egyedi áramárak, akár az őket kiszolgáló speciális infrastruktúra ugyancsak egyedi rendelkezésre bocsátása révén. Márpedig ha számukra olcsó az áram, illetve elengedik nekik a rendszerhasználati díjak egy részét, vagy egészét, akkor a terhek maradéka a többi fogyasztóra zúdul elviselhetetlen fogyasztó árak formájában. Csak példának mondom, hogy a Debrecenbe tervezett gigantikus akkumulátorgyár a jelenlegi paksi atomerőmű kapacitásainak egyharmadát igényli, amit ha lakossági áron vennének igénybe, már be is zárhatnának, pontosabban az üzem fel sem épülne.

Másik kedvezményezett maga a lakosság, hiszen egy adott fogyasztásig fix áron kapja az energiát. Ez a biztonság független attól, hogy éppen és valójában mennyibe kerül az áram előállítása és házhoz szállítása. Hosszabb távon feltételezhető, hogy e téren van valamiféle egyensúly, vagyis a háztartások néha többet, néha kevesebbet fizetnek a kelleténél, de úgymond a nap végén mindenki kasszánál van.

Az óriáscégek és a lakosság között helyezkednek el az önkormányzatok, a cégek és az intézmények, amelyek viszont eléggé ki vannak téve a piac, pontosabban az állam szeszélyeinek, vagyis közvetlenül ők a fő teherviselők. Igaz, végső fokon mindent, de tényleg mindent mi, mármint a dolgozó nép fizetünk, ám ez kevés vigasz az igazságtalanságokra.

A napelemeket a fenti nagyképbe illesztve sorjáznak az égető kérdések.

Miért van az, hogy bizonyos emberek részesei lehetnek a napelem telepítési üzletnek, mások pedig nem, ráadásul egyesek akár 100 százalékban visszakaphatják a ráfordításaikat? Miért juthatnak közpénzekben kifejezett kedvezményekhez azok, akiknek déli tájolású, komolyabb teherbírású tetőszerkezetük van, és közülük is csak azok, akik egy állami szerv, szakszóval élve a rendszerirányító ezt a kegyet megadja?

Költői kérdéseknek tűnhetnek, hiszen mindenre van okos magyarázat. Ezek azonban nehezen állják ki az igazságosság vizsgáját. Ugyanis ha az államnak van (köz)pénze a napelemes bővítésekre, akkor azt miért nem maga csinálja ott, ahol azok optimálisan kialakíthatók, tehát jól hozzáférhető bekapcsolódási pontok közelében, vagy ilyeneket teremtve. Márpedig temérdek mennyiségű állami épület van, ráadásul nagyrészt lapos tetőkkel, amelyeken a tájolás lényegesen egyszerűbb, mint a sátortetőkön. Ezeken felül irgalmatlan területű vízszintes felületekkel bírnak a különböző üzemcsarnokok, raktárak, mezőgazdasági épületek, amelyek áramellátása eleve emeltebb szintű infrastruktúrát tételez fel, mint a lakóövezetekbe préselt extra transzformátorok stb. Állami szolgalmi jog kérdése az egész.

Egy szó, mint száz, jómagam úgy gondolom, hogy az energiatermelést valóban nem kéne sem a lakosságra, sem úgy általában a cégekre hagyni, hogy a kismillió ilyen-olyan megoldás kapcsán eszelős léptékű állami háttérberuházásokat kelljen végrehajtani. Az energiatermelés igenis csak akkor legyen melléküzemági tevékenység, ha a keletkező áramot az illetők maguk használják fel. Ha úgy gondolják, hogy van rá kellő anyagi erejük, esetleg meg is éri nekik, akkor üdvözlöm az igyekezetüket, de attól kiráz a hideg, hogy az én adóbefizetéseimet használják a saját hasznuk növelésére.

Mindezzel egy hangyányit sem akarom azt állítani, hogy a magyar kormány jó gazdaként viselkedne. Sőt! Eleve be sem kellett volna vezetni ezt a betáplálási-visszavételi üzletágat, aminek annyi a végső lényege, hogy egyesek a nyáron megtermelt áramukat télen visszaveszik, amit addig is az állam tárolgat, s bár a kiegyensúlyozó kapacitások tekergetése révén “csak” virtuálisan, azonban kegyetlen költségekkel.

Baloldali és fenntarthatósági szempontokból kiindulva a takarékosságra kellene helyezni a fő hangsúlyt. Tehát a megtakarítás élvezzen világos előnyöket a termeléshez képest. Most, az idei nagy ijedelem közepette már eddig is óriásit zuhant a felhasználásunk mennyisége, s ebben még nincsnek benne a sajnos előre borítékolható csődök, bezárások, meg az előttünk álló tél sem. Úgy is mondhatnánk, hogy bármiféle kormányzati ösztönzők nélkül is hatalmasat léptünk a takarékosság útján – csak úgy! – egy-két hónap leforgása alatt. Képzeljük el, ha ezt még okosan szerveznénk is, persze legkevésbé az eszetlen 18 fokos korlátozással!

Maga a termelés (import) viszont maradjon állami feladat, de a nyilvánosság kellő ellenőrzése alatt! Így elejét lehet venni annak, hogy Putyin szerint ötödáron kapjuk a gázt, miközben ténylegesen egy tizedével többet fizetünk érte, mint az a nemzetközi tőzsdei jegyzésekből következne. Ugyancsak láthatnánk, vajon miért is tudnak az energiafaló óriáscégek zokszó nélkül tovább működni, miközben a fél ország belegebed a magas árakba.

Legyen szakmai és párhuzamosan társadalmi vita az ún. nemzeti energia-mixről, vagyis arról, hogy hány és mekkora atomerőművet építsünk, működtessünk, mennyi lignitet égessünk, mekkora szerepet adjunk a megújuló forrásoknak, és ezeken belül is melyiknek mennyit?

Ugyancsak tegyük világossá az elsőbbségeket! Véleményem szerint a legolcsóbb áramforrásokból termelt energia elsősorban a lakosságot illeti, aztán emelkedő sorrendben a közintézményeket, és csak a mezőny végén a cégeket, minthogy a legrugalmasabb alkalmazkodásra ez utóbbiak képesek.

Bátorítsuk, sőt bizonyos mértékig támogassuk a háztáji áramtermelést, de leginkább saját használatra! Ennél is fontosabb az áram elraktározása, amit viszont aligha tíz év alatt elhasználódó akkumulátorokkal kellene megoldani. Köznapi példát említve a nappalok során, avagy alkalmilag termelt melegvizet nagyon is képesek vagyunk éjszakákon át tárolni a bojlereinkben. Ezeket a technikákat érdemes kiterjeszteni, finomítani. Finnországban jól szigetelt tartályokban egyszerűen homokot melegítenek fel pár száz fokra, amiből aztán szükség szerint vesznek ki energiát. Merő nagyságrendi becsléssel élve az ilyen helyi megoldások aligha drágábbak, mint több ezer kilométeres nagynyomású csöveket, gigantikus tartályokat, vasúti és tengeri kapacitásokat és egyebeket kiépíteni, illetve működtetni.

A rendelkezésre álló ötletek tárháza jóval bővebb az általam felvillantottaknál. Abból a mókuskerékből viszont ki kell szállni, hogy jajongunk az orosz gázért, a bárhonnan jövő olajért, avagy az ugyancsak bizonytalan egyéb importforrásokért. Természetesen lehet szidni Moszkvát, Kijevet, Brüsszelt és még sok egyéb fővárost is, de számomra az a kérdések kérdése, hogy Budapest mit tesz a megoldásokért? Mármint a tétlen hibáztatásokon túl.

Szanyi Tibor

A Szócikk a dolgozók, a dolgozni akarók, illetve az életüket már kidolgozók szava. Újságot lehet szerelemből is írni, de amíg a pofánk egyre nagyobb, a zsemlénk egyre kisebb! Kérjük, hogy támogasd a SZÓCIKK működését az alábbi számlaszámon: MagNet Bank: 16200106-11517878 IBAN: HU88 1620 0106 1151 7878 0000 0000 Posztjaink kommentálhatók a Facebookon, várunk Facebook-csoportunkba is. Ám te is írhatsz, te is szólhatsz képpel és hanggal, amit viszont mi olvasunk, hallunk, nézünk, sőt, akár közreadunk. Leveled várjuk az info@szocikk.hu címen.