CSŐD

11 évvel ezelőtt, azaz 2011 október vége és november eleje forró ősz volt az európai pénzpiacokon, tehát a politikai boszorkánykonyhákban is. A nagyok, mármint Németország és Franciaország elképesztő kármegelőzésbe kezdett, hiszen a déli végeken Görögország és Olaszország küszködött az államcsőddel.

A görögöket az euró-zónából való kisodrás fenyegette, miközben nem nagyon akadt senki, aki hajlandó lett volna 140 milliárd eurót odadobni nekik. Merkel és Sarkozy azt fundálták ki, hogy a zömmel pénzpiaci (tehát nem a nemzetközi pénzintézmények felé való) eladósodottságban vergődő országon csak úgy tudnak segíteni, ha a magánhitelezők egyszerűen elengedik a kölcsönök felének (!) visszafizetését. Minden berzenkedés és tiltakozás dacára a német kancellár és a francia elnök egy este leforgása alatt ultimátumszerűen kipofozta az érintettekből sok-sok milliárd euró elfelejtését, mondván, hogy ha ez nem tetszik nekik, akkor a görögöket kihajítják az euró-övezetből, a hitelezők pedig egy vasat sem fognak látni. Emlékezetes, hogy a görög kormány tokkal-vonóval megbukott, lemondásra kényszerült, s amolyan engedelmes csődgondnokok vették kézbe az európai verdiktek egyenkénti végrehajtását.

Ugyanazon napokban Olaszországban is bedobta a törölközőt a legendás miniszterelnök, Silvio Berlusconi. Az ok igencsak anyagi természetű volt, hiszen az olasz kormány fittyet hányt a szintén Merkel és Sarkozy felől érkező figyelmeztetésekre, márpedig 2012-re konkrétan 400 milliárd eurónyi hitelállomány megújítása volt esedékes. Az Európai Központi Bank jelképesen elkezdett olasz államkötvényeket vásárolni, vagyis részben átvállalt a terhekből. Merkel azonban megálljt parancsolt, s azóta egy nyilvánosságra került telefonbeszélgetés során az olasz államfőt Berlusconi menesztésére késztette, mondván hogy semmi bizalma nincs az olaszok szavában mindaddig, amíg “Silvio” a miniszterelnök.

Egy szó, mint száz, a gazdasági világválság akkor immár három éve tartó hosszú szorításában elpattant egy húr, s Merkel asszony Sarkozy úrral való nagy egyetértésben kirúgott két európai miniszterelnököt.

Volt benne rutinjuk. Két évvel korábban Magyarországgal kapcsolatban is akadt némi gondjuk, s nem sokat teketóriáztak. Igaz, az euró-zónán kívüli, ám szintén csődközelbe került országunk móresre tanításához az USA is a segítségükre sietett, s ugyancsak pár nap alatt menesztették Gyurcsány Ferencet, aki tévedésből kis ideig még megtartotta az MSZP pártelnöki tisztségét, de aztán szóltak neki, hogy mindenestül távoznia kell. Bajnai Gordon csődgondnok vette át az irányítást, aki viszont – egykori bankár-üzletemberként – élvezte a nyugatiak támogatását.

Hasonló készül mostanság is, csak jelenleg Orbán Viktort terelgetik a kilövőállás felé. A várakozások szerint Orbán messze nem lesz olyan elegáns, mint a korábbi görög, olasz és magyar miniszterelnökök, akik megértve a nagyvilág üzenetét képesek és hajlandók voltak úgy távozni, hogy nem rántották magukkal a hazájukat. A nagyhatalmak viszont nem csak Orbán jellemét, de hátországának bankszámlaszámait is ismerik, s ahogy nem voltak restek pár száz milliárd dollár értékben befagyasztani az orosz oligarchák (és állam) külföldi érdekeltségeit, úgy arcrezzenés nélkül képesek lehetnek egyes magyar vezetők jóval kisebb volumenű kintlévőségeinek zárolására. Szóval, ne zárjuk ki, hogy Orbán mégis engedékeny lesz, s ez esetben sima átmenettel Navracsics Tibor veheti át tőle a stafétát.

Navracsics ugyanis jóval szalonképesebb Orbánnál. Műveltebb, diplomatikusabb, árnyaltabb gondolkodású. Most érik be neki az európai biztosként megélt 5 éves brüsszeli munkája, amely során ugyan nem nyert feloldozást az Orbánnak nyújtott korábbi szolgáltatásainak felelőssége alól, de óvatos kritikai magatartásával ki tudott építeni maga körül egy viszonylagos nemzetközi ismertséget és bizalmat. Márpedig jelenleg úgy áll a dolog, hogy a Brüsszelben kötött egyezségei valóra válni látszanak, ám ha ezekből Orbán mégis kifarolna, az már nem rontana a kialakult nimbuszon. Nem véletlen, hogy újabban Navracsics a legtisztességesebb, legátláthatóbb ország babérjaira pályázik, márpedig az EU vezetőinek ez az egyetlen, ami velünk kapcsolatban számít.

Érdekes vetület, hogy amit a magyar sajtó előszeretettel hazai korrupciónak nevez, azt Brüsszelben “fraud”-nak, tehát csalásnak írják és mondják, mivel nem az esetleges alkalmi kenőpénzek, hanem a furfangosan kiírt pályázatok, az intézményesített túlárazások és hasonló pofátlan műveletek állnak Európa célkeresztjében. Könnyedebben szólva, akár olyan is simán elhagyhatná bármely brüsszeli bürokrata száját, hogy nincs különösebb gondjuk a magyarországi korrupcióval. A rendszerszintű csalásokkal persze annál több.

Úgy is mondhatjuk, hogy az orbáni dacpolitika hazai támogatásával a viszonylagos jóllétünk tetemes megcsapolásával fizetünk.

bankski –