“Árazási politikánk nem költség-, hanem versenyalapú” – mondta a minap a MOL egyik ügyvezetője.

Ez a tetszetős szóvirág valójában azt jelenti, hogy a MOL történelmi okoknál fogva fillérekért jut hozzá az orosz nyersolajhoz, ám a kész naftát mindig annyiért adja, hogy pont a versenytársak alá tudjon ígérni. Közelebbről ez annyit tesz, hogy hiába szökik a tőzsdei jegyzés 100 dollár fölé, a MOL tényleges beszerzési árai évtizedek óta 20 körül alakulnak. Innentől kezdve lehet matekozni.

Kevés magyar gazdaságtörténeti eset van arra nézvést, hogy egy itteni cég hosszú távon is ilyen pofátlanul húzza le a hazai fogyasztókat. Ha valamire, akkor a Marx által felállított extraprofit-elmélet a MOL üzelmeire százszorosan igaz. Mégis, szintén történelmileg úgy alakult, hogy a MOL adómérlege, vagyis a befizetett adók és a kapott állami kedvezmények különbsége a cég felé billen, azaz végső soron nem hogy nem fizet adót, hanem még a közösből is féktelenül markol.

Más megközelítésben szemlélve, a MOL üzemanyagárai inkább a vezetők aktuális megfontolásainak vannak kitéve, mintsem a tulajdonképpen elhanyagolható költségeiknek. Innentől kezdve már könnyebb magyarázatot találni arra, ami előtt az index ”szakírója” értetlenül áll.

Ha a gyanútlan olvasó azt gondolná, hogy az olajcégek vezetői a nagynevű szállodai séfekhez hasonlóan minden reggel kimennek a helyi piacra bevásárolni, akkor nagyot téved. Az olajkereskedelem ugyanis politikai szálakkal szerte-szana szőtt, hosszú távú, bizalmas alkuk mentén kötött szerződéseken alapszik (ld. pl. a magyar kormány titkos megállapodásait), s a fogyasztói áraknak vajmi kevés közük van a reális alapárakhoz, hiszen a kutaknál azokkal a hisztérikusan korbácsolt számlákkal találkozunk, amelyeket a tőzsdei spekuláció kreál. Ha a tőzsdék jelentenék a világpiacot, akkor ott zajlanának a vásárlások, márpedig erről szó sincs. A tőzsdék csak azt mutatják, hogy ha valakinek éppen egy csepp olaja sem lenne, akkor az az adott pillanatban mennyiért juthatna hozzá. Nos, minthogy a MOL-nak szinte kizárólag a tőzsdén kívülről van olaja, ezért minden “világpiaci” áremelkedés kitörő örömet okoz neki, hiszen a jelenleg is 20 dollárért beszerzett alapanyagból gyártott termékeit úgy értékesítheti, mintha az 140 dolláros szintről történne.

Ám itt lép be a verseny. Mivel a konkurrencia sem a tőzsdén vásárolja az alapanyagot, valamint már jól látszik a fény az alagút végén, tehát Európa káprázatos sebességgel volt képes leválni az orosz olajról, ezért a kirajzolódó csökkenő ártrendből a MOL sem léphhet ki. Lejjebb kell vinni az árait, mielőtt a versenytársak új pozíciókat foglalhatnának a magyar piacon.

Bár a MOL most jajveszékel, hogy az immár alighanem elodázhatatlan karbantartási műveletek miatt két hónapra le kell állítania a legnagyobb finomítóját, a megoldást mégsem az importban, hanem a kormány stratégiai tartalékainak megcsapolásában látja, ami ugyancsak közpénzekből van fenntartva. A dolgok sajátos fintora, hogy ezeket a tartalékokat a kormány eredendően pokoli olcsó beszerzések útján töltötte fel, ám most aranyáron értékesítheti.

Az egységes európai piac azonban nagy úr, így hát a csökkenő ártrend korlátok közé szorítja a MOL és az állam együttes étvágyát. Nem mellesleg a kényszerű ármérséklés könnyebbé teszi a 480-as üzemanyagárak októberi felszabadítását, bár nekünk, fogyasztóknak ez csipetnyit sem jó hír.

Aki akar, az persze vígasztalódjon azzal, hogy durván egy éven át élvezhettük a relatíve olcsóbb kútbenzint, azonban nekik is fontos tudniuk, hogy a kapitalizmus logikája okán ezen az áron is jóval többet fizettünk, mint amennyit a tényleges költségek szintjén kellett volna.

bankski