Igen jó hírt adott közre a Volánbusz. Ez év végétől folyamatosan lecserélik a dolgozók formaruháit abban az ütemben, ahogy a korábbiak 1-3 éves, ún. kihordási ideje indokolttá teszi.

Tényleg vannak jó részei ennek a hírnek. Például az, hogy vélhetően nem Mészáros Lőrinc ruházati üzletága lett a kiírt közbeszerzés nyertese, bár az anyagbeszállítás ügye azért meglehetősen kérdéses. A győztes ugyanis egy konzorcium, éspedig három közhasznú nonprofit kft. együttese, amit a köznyelv korábban ‘szocifoginak’ nevezett, lévén általában csökkent munkaképességű embereknek ad elfoglaltságot, s némi (arcpirítóan kevés) fizetést.

Mindegy, no! Az a lényeg, hogy várhatóan magyar munkaerő fogja az öltözékeket összeszerelni, s magyar volánosok fogják hordani, mindannyiunk gyönyörűségére.

Ugyancsak jó eleme a hírnek, hogy az egyes ruhadarabokat 60 dolgozó tesztelte két hónapon át, és az észrevételeiket – állítólag – maradéktalanul figyelembe vették. Persze nagy kérdés, hogy ez a bizonyos két hónap mikorra esett, mert például a téli öltözéket nyáron tesztelni nem feltétlenül jó mulatság, de fordítva sem.

Végképp szívet melengető óhajnak tekinthetjük azt is, hogy a vonatkozó rucik meg kell feleljenek “a kor és a munkavállalók elvárásainak”! E két kitétel alighanem azt jelenti, hogy legyenek divatosak, továbbá kényelmesek, praktikusak és modernek. Hurrá!

Konkrétan nadrágokról, szoknyákról, magas pamuttartalmú ingekről, blúzokról és ‘softshell’ kabátokról van szó. Mondhatnánk úgy is, hogy a felszínről. Ugyanis normál szemmel nézve a cipő, a zokni, az alsónemű és a fejfedő legalább annyira meghatározza a ruházkodástól elvárt szempontokat, mint a külcsín tárgyban forgó elemei. De az előbbiek most kimaradtak a szórásból, még opcionális szinten is.

Nomármost, nézzük meg, vajon mit kap az utazóközönség az adófizetőként, illetve jegyvásárlóként adott pénzéért. Elvileg boldog, csinos, szerethető munkavállalókat.

Az viszont elgondolkodtató, hogy a beszerezni kívánt 62 ezer ruhadarabért 1,15 milliárd forintot fizet a Volánbusz a nyertes cégeknek. Az átlagár nyilván félrevezető, de azért mégis mond valamit. 18.548 forint. Ha akarjuk sok, ha akarjuk kevés, ha akarjuk átlagos. Nyilván a nagy divatházak ennyiért szóba sem állnának a megrendelővel, a távol-keleti ‘no-name’ beszállítók viszont vihognának örömükben, mintha egy újabb lélegeztetőgép-bizniszhez jutnának. A magyar szociális foglalkoztatottak azonban pont a szokásos pénzüknél lesznek. Akik pedig ezt az üzletet nyélbe ütötték, alighanem megfogták a maguk kis extraprofitját.

– bankski –