A semlegességüket mindeddig féltve őrző finnek és svédek gondoltak egy nagyot, és beadták felvételi kérelmüket a NATO-ba. Igen, a világ legerősebb katonai szövetségébe. Udvariatlanul szólva a gazdag és fejlett országok fegyveres klubjába.

Fura módon e váratlan lépés külső szponzorának Vlagyimir Putyin orosz államfő tekinthető, aki picit elkalkulálta magát, és országa hivatásos hadseregét küldte háborúba a minden hadköteles polgárát mozgósító Ukrajnával szemben. A kalkuláció emberi oldalán túl a kimeríthetetlennek vélt orosz materiális források a legalább annyira kimeríthetetlen nyugati erőforrásokkal találták magukat szembe, amelyek viszonylag hamar, és egyre kiterjedtebben állnak az ukránok rendelkezésére.

A villámháborúnak indult akció három hónap leforgása alatt egy makacs állóháborúvá alakult át, amelyet a támadók immár egyre kevésbé nyerhetnek meg, legalább is általános mozgósítás nélkül. Sőt, a hivatásos állomány “kopásával” egyre nehezebb azok utánpótlása, hiszen ehhez a hatalmas Oroszország egyéb pontjairól kellene zsoldos haderőket elvonni. Remélhetőleg most senki nem akarja Oroszországot megtámadni, ugyanis ez esetben felszakadna a gát, és Putyin szabad kezet nyerhetne az eddig elkerült belső mozgósításhoz.

Emellett azonban tény, hogy Oroszország jelenlegi beszorultságában nem engedhet meg magának egy újabb frontot, sőt, a korábbi, változatos fenyegetéseit se nagyon tudná beváltani. Ukrajnát azért támadta meg, mert ez az ország nyíltan kacérkodott a NATO-ba való belépéssel, s Oroszország nem akarta, hogy újabb szakaszokon legyen határos a nyugati katonai tömbbel. Ami az ukránoknak nem sikerült, s ami miatt most szenvednek, azt viszont Finnország és Svédország hideg fejjel meglépte, s komolyan vehető fenyegetettség árnyéka nélkül surranhat be a NATO védernyője mögé. Putyin pedig verheti a fejét a falba, ugyanis országa ezáltal sokkal hosszabb fronton lesz a NATO-val határos, mint ha csak Ukrajnával lett volna.

Az orosz medveidomár ezt a helyzetet bizony benézte, s egynémely nagykövete előadásában a látványos morgásnál most nem is futotta neki többre. Kapóra jött viszont Erdogan török elnök hetyke beszólása, miszerint csuklóból meg óhajtja vétózni a két skandináv ország belépőjét. Meg is üzente a svéd és a finn vezetőknek, hogy eszükbe se jusson Ankarába utazni, mert a vétóról szóló döntése végleges és megmásíthatatlan. Punktum.

Az angolnál is hűvösebb északi hidegvér viszont azt eredményezte, hogy Stockholm és Helsinki igen látványosan meg se hallotta a török dörgedelmeket, s mintha mi sem történt volna, komótosan szervezgetik a csatlakozási menetrendjüket.

Ezt a helyzetet tehát a török elnök nézte be, s az eredendően végső döntését gyorsan feltételekhez kötötte. A vétó ejtéséhez ugyanis nem kevesebbet kér a finnektől és a svédektől, mint hogy ezek szolgáltassák ki a náluk menedéket lelő törökországi kisebbségi vezetőket. A skandináv jelentkezők azonban ezt is elengedték a fülük mellett, s egyidejűleg telefonos örömbeszélgetésekbe kezdtek az amerikai elnökkel, illetve a NATO (egyébként norvég nemzetiségű) főtitkárával. Mit tesz Isten, vagy Allah, újabb három nap elteltével Erdogan felhívta a svéd miniszterelnököt és a finn elnököt, hogy részletesen elmagyarázza nekik az álláspontját. Ezek a szavai most meghallgatásra leltek, s mindkét északi aspiráns főnökei hihetetlenül szenvedélyesen biztosították a török kollégát arról ,hogy semmi sem oly szent, mint a terrorizmus elleni határozott fellépés, bár nem konkretizálták, hogy kiket is értenek terroristák alatt.

Erdogan tehát egy hét leforgása alatt eljutott az abszolút vétótól az álláspontja szerény indoklásáig, bár még van ideje gondolkodni azon, miként is fogalmazza meg, miszerint és tulajdonképpen semmi kifogása nincs a NATO tárgybani bővítésével szemben.

A konfliktus azonban a legkevésbé sem a terrorizmus elleni harc eltérő értelmezéséből fakad. Sokkal inkább arról van szó, hogy Törökország évtizedek óta aprítja a nála, valamint Szíriában és Irakban (is) élő kurdokat, amelynek kapcsán az USA és az EU sorozatosan rendelt el különböző fegyverszállítási embargókat a törökök felé, illetve a NATO is gyakran vont ki Törökországból ott állomásoztatott egységeket. Ugyancsak a bosszantások terepe az, hogy Törökország rendszeren vásárolgat élvonalbelinek számító orosz fegyverzeti rendszereket, legutóbb például a legkorszerűbbnek vélt orosz légelhárítási eszközökből rendelt egy kiadósabb tételt. Mindez ahhoz vezetett, hogy Erdogan egyre inkább nélkülözni kényszerül a legmodernebb NATO fegyvereket, főként a legújabb harci repülőgépeket. A mostani pávatánca a legtöbb elemző szerint azt célozza, hogy a vétója elengedéséért cserébe újítsák fel a török hadsereg technológiai támogatását.

Az orosz-ukrán háború fényében nem kizárt, hogy a törökök kaphatnak bizonyos engedményeket, de a kurdokkal szembeni keménykedéshez bizonyosan nem találnak nyugati partnereket. Finnország és Svédország katonai potenciálja ugyanakkor rettenetesen édes falat a NATO számára, hiszen két olyan hadseregről van szó, amelyek kicsiny méreteik dacára elképesztő technikai erőt képviselnek, ezen felül pedig a törökökhöz képest lényegesen megbízhatóbb a politikai hátterük.

A folyamatok azonban arra tartanak, hogy a NATO európai szárnya kifejezetten erősödik, s ebbe nem biztos, hogy a törökök távlatilag beleférnének, ahogy az EU-csatlakozásuk szintén a ködös és távoli jövőbe van illesztve, ha egyáltalán.

A legnagyobb valószínűsége annak van, hogy a törököket pár szóvirággal, esetleg homályos ígéretekkel le fogják nyugtatni, a finnek és a svédek pedig ünnepélyesen besétálnak a NATO-ba. Ez egyben esély arra is, hogy az EU, pontosabban az ennél tágabb értelemben vett Európa a saját lábára álljon, s egy európai hadtest felállításával paritásba kerüljön az USA-val.

– bankski –