Ha van (lenne) miről tárgyalni, az egyszersmind azt is jelenti, hogy mindkét félnek vannak méltányolandó szempontjai. Ám ezeket tényleg meg kell tárgyalni, és az ég világon semmi nem lehet indok lakóházak lerombolására, ipari és infrastrukturális létesítmények szétverésére, atomerőművek rakétázására, de különösképpen emberek, köztük gyermekek legyilkolására. Az orosz elnök és környezete sajnos rettenetesen elszámította magát. Először is elhitték a saját haderejük elsöprő potenciálját. Kétségtelen, a levegőben óriási katonai teljesítményekre képesek, hiszen repülőgépeik, rakétáik, bombáik valóban roppant nagy pusztításra alkalmasak. A földi hadseregük azonban tele van hiányosságokkal. Korszerűtlen, könnyen meghibásodó járművek, tankok és egyebek, de különösképpen a folyamatos ellátásra képtelen katonai logisztika mutatja a gondjaikat. Belevágtak egy villámháborúnak gondolt kalandba, s arra számítottak, hogy majd a kijevi szállodákban lesz számukra meleg víz, s az üzletekben ennivaló. Ehhez képest a lerobbant eszközeikkel kilométer-hosszan ott állnak a latyakos vidéki utakon, se WC, se meleg étel, se tisztálkodási lehetőség nincs, s még a katonáik napi étkezését sem képesek rendesen biztosítani. Lőni persze tudnak…. Másodszor pedig alábecsülték az ukrán hadsereg és a népi ellenállás erejét. Azt gondolták, hogy virágszirmokon fognak masírozni a Kárpátokig, s az ukrajnai oroszok, ukránok (és magyarok?) egyaránt éljenezni fogják a bevonulásukat. Hatalmas pofonként élhették meg, hogy a zömmel oroszajkúak lakta keleti területeken, így például Harkivban rögtön védelmi golyózápor fogadta a sétagaloppban hitegetett orosz katonákat. Márpedig az ukrán hadsereget az elmúlt években elég tetemesen felszerelték nyugati és török fegyverekkel, köztük igen hatékony páncéltörő eszközökkel. A háború kezdetekor a katonai szakértők között világszerte szinte kikezdhetetlen konszenzus volt az oroszok várhatóan gyors hadi sikereit tekintve, s ehhez képest – íme – előttünk a csoda, ugyanis másfél hét alatt az ikonikus ukrán nagyvárosok egyikét sem sikerült elfoglalniuk. Pedig látszólag tényleg megtehetnék. Ám amíg a felek távolról lövik egymást ágyúkkal, rakétákkal, addig fenn lehet tartani egyféle katonai fegyelmet, azonban egy városba bevonulva, közelharcokba bonyolódva már elég kevesen hisznek a biztos túlélésben, kiváltképp, hogy egy elfoglalt települést meg is kell tisztítani a partizánoktól, magányos lövészektől és egyéb csapdáktól. Ez viszont csak emberi erővel lehetséges, márpedig az orosz katonák elszántsága nagyságrendekkel alulmarad a védőkéhez képest. A jelek szerint az oroszok ezt a háborút erkölcsileg már elvesztették, s nem látszik semmi esély arra, hogy a moralitás terén bármit megnyerjenek. Az oroszok ugyanakkor minden egyes háborús órával a saját sorsukon rontanak. Ukrajna lakossága Oroszország népességének bő egynegyede. Elképzelni is nehéz, hogy Oroszország mihez kezdhetne egy maga alá gyúrt hatalmas, és esetleges legyőzöttségében is veszedelmesen ellenséges embertömeggel, a működőképesség helyreállításának növekvő költségeiről