Most pedig új szereplők lépnek színre. A miniszterelnököt lopással vádolják, különböző családi vádak és pletykák kísérik, a másik ellen korrupciós ügyben folyik eljárás, mégis tömegek állnak mögöttük. Nem azért, mert mindenki biztosan tudja az igazságot, hanem mert a politikában egyre kevésbé a tények, sokkal inkább a törzsi hovatartozás számít.
A legszebb az egészben, hogy a politikai moralitás nálunk olyan, mint a Balaton hőmérője júliusban: mindig kicsit melegebbnek mutatja magát, mint amennyire jólesik. Tegnap, amikor a visszamenőleges jogalkotás még a Sötét Művészetek Tantárgya volt, körzőt és vonalzót követeltek a katedrára. Ma ugyanez a mozdulat hirtelen “európai norma”, “érett demokrácia”, “szuverenitásvédő szívműtét” – kinek mi van raktáron a szólamraktárban. Az elv meg közben a sarokban ül, és keresi a kabátját.
A végén még az derül ki, hogy Magyarországon nem is parlamentáris rendszer van, hanem egyszerű robotizált szoftverfrissítés az egész. Minden szezonhoz jön egy új frissítés. Bugfixek, új főgonoszok, extra jogkörök.
Nem egymás vegzálásáról. Nem a bántalmazásról. Nem egy félművelt influenszer újabb politikai kalandjáról. Hanem az életről.
A Tisza kultúrája így egyre inkább a Fidesz folytatásának tűnik más színekben. Ugyanaz a moralizáló indulatpolitika, ugyanaz az ellenségképzés, ugyanaz a közéletet felzabáló gyűlöleti dinamika.
Mert a demokrácia nem ott kezdődik, hogy valaki kormányváltást akar. Hanem ott, hogy tiszteli azokat az intézményeket is, amelyek éppen nem az ő politikai érdekeit szolgálják. A köztársasági elnök megalázása nem bátorság és nem rendszerkritika, hanem ugyanannak az erőpolitikának a folytatása más szereplőkkel.
A korrupciógyanús cégvezető ráadásul Magyar testvérének online lapjában tárulkozott ki, azért ott, mert az unokatestvér által elnökölt MTA-ban vagy a sógor által vezetett igazságügyi minisztériumban ez nem téma.
Tehát Magyarország megszűnik szuverén országnak lenni, és a legdurvább az, hogy ezt a lakosság nagy része még észre sem fogja venni. Sőt, aki erre felhívja a figyelmet, azt le fogják ostobázni, nácizni, fideszezni.
Kapitány István, Bujdosó Andrea, Orbán Anita – hogy csak a legsúlyosabb neveket említsük – a legnagyobb energetikai és távközlési multicégek éléről érkeznek a magyar kormányba.
A választó pedig újra komolyan veszi az egészet. Szavaz, lelkesedik, vitatkozik, majd nézi, ahogy a szereplők lecserélődnek, a működés viszont marad. Az átverés nem látványos, nem is titkolt, inkább megszokott: mindig van új arc, csak a kapitalizmus nem kér belőle újat.
