Nem gondolom, hogy Vlagyimir Putyin egy John Travolta lenne, és azt se, hogy az orosz államgépezet a Gibb fivérek muzikalitásával lenne megáldva, de azt biztosra veszem, hogy múlt szombaton fergeteges bulit rendeztek, amit a világ közönsége úgy izgult végig, ahogy egy filmet illik: a lelke mélyén mindenki tudja, hogy mese az egész, de igen jó eljátszani azzal, hogy akár valóság is lehet.

Márpedig a függöny legördült, és a közönség össze-vissza elkezdte értékelni a látottakat, ám innentől kezdve a legkevésbé sem a hollywoodi, sokkal inkább a shakespearei dramaturgoké a terep. Megjegyzem, az orosz történelmi események külső megítélésében eddig még soha semmilyen fősodratú jóslat nem jött be, jóllehet mindig akadt egy-két figura, akik a lehetőségek közül esetleg pont belebotlottak a majdani végkifejletbe is. Most igazából az a zavaró, hogy az orosz ügyekben jártasabb szakértők pontosan tudták, hogy arrafelé nem a néptömegek, hanem maroknyi lázadók szokták kiverni a biztosítékokat, s ez alighanem elhomályosította az éleslátásukat..

Jelenleg két lehetséges opció mutatkozik a magyarázatra. Az egyik a “maszkirovka”, vagyis a nyúlugratás nevű társasjáték, a másik pedig az, hogy a rendezők kicsit elkalibráltak valamit. Ez utóbbi a másik lehetőség, azaz Putyin tényleg egyre kevésbé ura a helyzetének. Hát igen, a csernobili erőmű is kezes bárányként működött mindaddig, amíg lelkes, ám nagyra törő szakemberek azt nem gondolták, hogy próbára teszik a monstrumot. Ebből lett a puff.

Múlt szombaton pedig csitt-csatt volt. Két tömeggyilkos háborús bűnös látszólag összemérte a bicepszét, majd lezárták az ügyet egy papírformával. A fülemnek kicsit hamis dallam, hogy az oroszok fehérorosz vazallusa elvileg minden beavatottság és késedelem nélkül értő, ráadásul sikeres közvetítésbe kezd a felek között. Sőt, a vesztes fél nála nyer menedéket a seregével együtt, akik így kényelemes katonai sétatávba kerülnek Kijevhez. Legalább ennyire hamis, hogy Prigozsin a visszavonulásának pillanatában perceken belül amnesztiát kapott az utolsó szál katonájáig bezárólag. Ez utóbbi annyiban fontos, hogy így minimalizálni lehet azt az eshetőséget, hogy bárki fel akarja adni a Wagner-főnököt.

Azt egyelőre nem tudom elképzelni, hogy Prigozsin a kies Minszk diszkóiban akarná eltölteni élete hátra lévő részét. Az se igen valószínű, hogy az orosz hatalom visszahívná Oroszországba. Marad a kézenfekvő harmadik lehetőség, nevezetesen hogy Prigozsin az üzleteinek valamelyik afrikai központjába távozzon, s őrködjön az ottani aranybányák körül ólálkodó illetéktelenek garantált lelövése felett.

Ennél is valószínűbb, hogy Prigozsint – érdemei elismerése mellett – úgymond saját kérésére kivégzik. Vagy véletlenül valamelyik harcjárműve kerekei alá kerül. Nem tudom, Prigozsin mennyire ismeri az orosz történelmet, de arrafelé komoly hagyománya van az eljátszott drámák látszólagos vesztesei valós kinyiffantásának. Ez még nálunk is előfordult, hogy csak Rajk Lászlót említsük! Ha Prigozsin a börtönévei alatt nem tett szert erre a tudásra, akkor az pech, bár azért még ne temessünk olyanokat, akik még bőven eltemethetnek másokat.

Magyar szempontból azonban most az a legégetőbb, hogy a szombati 22 órás buli után merre fordul az ukrajnai háború menete. Egy tényleg meggyengült Putyinnal szemben nyilván javulhatnak az ukrán védők esélyei, de azt se zárjuk ki, hogy az orosz elnök először odahaza rakott rendet, s ez után Ukrajna ráncba szedése következik.

Zelenszkij elnöknek azonban mélyen igaza van, hogy nem filmfesztiválon vagyunk, ahol egymás után nézegetjük a műveket. Ennek a sorozatnak ugyanis százezerszámra esnek áldozatul emberek, továbbá százmilliárd eurós nagyságrendben pusztul minden.

Ráadásul ugyanezen a hétvégén a sár másodszor is elöntötte Recsket. A NER sara, a szó valós és képletes értelmében egyaránt. No, de ki foglalkozik a recskiekkel, amikor van kemény orosz gumicsont is?