Magyarország azon kevesek egyike, ahol a rezsiköltségek nem a beszerzési árakhoz, hanem elsősorban a kormány hasra ütéseihez igazodnak. Ez utóbbiak lehetnek valamilyen választási megfontolások, egyébiránt pedig a spekulatív tőzsdei árak.

Például a paksi áramot – ugye – nem a lipcsei áramtőzsdén szerezzük be, hanem idehaza termeljük. Az orosz gázt és olajat pedig államközi szerződések alapján vásároljuk, amelynek során a tőzsdei jegyzéseknek csak befolyásoló szerepük van. Logikailag ez úgy néz ki, hogy ha ezek az üzletek valóban ún. ‘világpiaci’ árakon bonyolódnának, akkor teljesen feleslegesek és értelmetlenek lennének a gyakran felmagasztalt kormányközi energia-szerződések, továbbá az ezekben szereplő árak ‘ab ovo’ nem lennének, nem lehetnének titkosak, hiszen a hivatkozott nemzetközi árak valós időben és forint-fillérre nyilvánosak.

A magyar élelmiszerboltok árai jelenleg jóval magasabbak, mint Bécsben, Pozsonyban, vagy Berlinben. Ha a minőséget is nézzük, akkor az itthoni kínálat szánalmasan alulmarad a szomszédaink színvonalához képest, tehát a drágaságnak csak részben magyarázata a nálunk uralkodó rabló-áfa. A készletek forgási sebességére tekintettel a termelők és a kereskedők eleve magasabb árakat kalkulálnak, hiszen a gyakorta akár 90 napos fizetési határidők folytán egy ma átadott áruféleség ellenértéke napokkal, hetekkel, pláne hónapokkal később már sokkal kevesebbet ér. Ez bizony a legkevésbé sem “háborús infláció”, hanem a forint mélyrepülésének előre történő beárazása.

Az említett jelenségek mögött az áll, hogy a piaci szereplők egy kicsit sem bíznak a magyar kormány szavaiban, hanem a farkastörvények szerinti biztosra hajtanak.

A kormány tavaszi választási győzelme mögött leginkább a köznapi biztonság ígérete volt. Ez a bizalom foszlott szerteszét a választások utáni megszorítások bejelentésekor, amit tovább súlyosbított az energiaárak drasztikus, nyári megemelése, még inkább annak kaotikus tálalása. Jelenleg szinte nincs olyan család, amelyen ne lenne úrrá a rezsifrász, ugyanis szinte kiszámíthatatlan, hogy ki s milyen számlákkal fog találkozni hamarosan, leszámítva a panelben lakókat, akiknél egyelőre alig változik valami. Ezzel szemben a kisvállalkozások, az intézmények, az önkormányzatok inkább rolót húznak, mintsem kitegyék magukat a jól láthatóan kifizethetetlen energiaköltségeknek, tehát szerződéseket se nagyon kötnek a szolgáltatókkal. A nagy cégek, a multik közben nevetnek a markukba, mert nekik gyakran államilag garantált az olcsó energia, aminek a zálogai a kormánnyal kötött ún. “stratégiai megállapodások” titkos záradékai, de ezen felül is biztosítékokkal rendelkeznek, miszerint szükség esetén a kormány elsőként nekik dob mentőövet, ahogy az történt a Covid-járvány csúcsidőszakában is.

A magyar kormány ezenközben elköszönő-félbe került az EU-forrásoktól. Tekintettel arra, hogy a magyar kabinet az Európai Bizottság által közvetített elvárásoknak immár ha akarna se tudna megfelelni, s legfeljebb a homályos ígéreteinek esetleges majdani beváltása után juthatna egyezségre, ami viszont alighanem minden ésszerű határidőn túlmutat.

Még a lehetséges legjobb forgatókönyv mentén is számolnia kell azonban az elvárások végrehajtásának hosszadalmas ellenőrzésével, illetve jóváhagyásával, ami ugyancsak hónapok, avagy évek kérdése azon pénzek vonatkozásában, amelyek egy részének elvileg már hasznosulnia kellett volna.

bankski –