Van egy visszatérő magyar politikai hagyomány, amely pártokon és kormányokon átível: a választópolgár időnként rájön, hogy az országot valakik ellopták, ezért első indulatában börtönbe küldené az egész politikai osztályt. Tizenhat éve Gyurcsány Ferenc volt a kijelölt rabjelölt, ma Orbán Viktor és a Fidesz vezetői. A szereplők változnak, a forgatókönyv meglepően állandó.

A Tisza szavazóinak jelentős része ma pontosan ugyanazt gondolja Orbánékról, amit korábban Gyurcsányékról: ezek a politikusok loptak, ezért börtönben a helyük. Ebben van egy meglehetősen egyszerű, de fontos probléma.

A választási győzelem nem ítélet, a politikai ellenszenv nem vádirat, a korrupció gyanúja pedig önmagában még nem jogerős büntetőítélet.

A politikus nem feltétlenül úgy lop, ahogy a klasszikus tolvaj: maszkban bemászik az ablakon, aztán viszi a tévét. A politikus gombokat nyomogat a parlamentben, törvényeket szavaz meg, költségvetést fogad el, szabályozási kereteket alakít ki. És bizony előfordulhat, hogy olyan szabályokat hoz, amelyekből valaki nagyon jól jár. Ettől még nem lesz automatikusan büntetőjogi értelemben tolvaj.

Ez az a pont, ahol a „mindenki börtönbe!” típusú népharag könnyen átcsúszik valami egészen másba. Mert ha az a mérce, hogy akit politikailag felelősnek tartunk valamiért, azt börtönbe kell küldeni, akkor már nem igazságszolgáltatásról beszélünk, hanem politikai bosszúról. És érdekes módon a bosszú mindig addig tűnik igazságnak, amíg mi választjuk ki, ki ül a vádlottak padján.

A történetnek azonban van egy különösen pikáns része. A korrupcióellenes forradalom mai főszereplője, Magyar Péter maga is a rendszer belsejében dolgozott, és saját megszólalásaiban beszélt arról, hogy korábban korrupciós gyakorlatok és túlárazott szerződések részese volt. Őt tehát nem is feltétlenül kell majd azzal szembesíteni, hogy „de hát te is ott voltál”. Ezt a részét ő maga mondta el.

És itt van a történet igazi iróniája. Ugyanez a mentalitás, amely ma Orbánt akarja börtönbe küldeni, előbb-utóbb Magyar Pétert is oda akarja majd juttatni. Mert ha a politikai bűnösséghez elég a korrupció közelsége, a vitatható szerződés vagy az, hogy valaki éveken át egy rendszer része volt, akkor ez a mérce előbb-utóbb mindenkire visszaüt.

Tizenhat éve Gyurcsányt kellett volna bezárni, ma Orbánt. Holnap pedig könnyen lehet, hogy már Magyar Péter lesz a kijelölt rabjelölt. A magyar politikában a börtön lassan olyan, mint a kormányprogram: mindenki ígéri, mindenki másnak.

Talán ideje lenne végre egy sokkal unalmasabb dolgot követelni. Nem azt, hogy „börtönbe Orbánnal!”, és nem azt, hogy „börtönbe Gyurcsánnyal!”, hanem azt, hogy aki bizonyíthatóan bűncselekményt követett el, azt a bíróság ítélje el – pártszíntől függetlenül.

Mert az igazi rendszerváltás nem az, amikor a korábbi politikai ellenséget lecseréljük az új politikai ellenségre a cellában. Hanem az, amikor végre ugyanaz a mérce vonatkozik mindenkire.

És persze ez sokkal kevésbé látványos. Nincs hozzá „tisztítótűz”, nincs benne bosszú, nincs benne stadionnyi taps. Csak bizonyíték, ügyész, bíróság és ítélet.

Vagyis éppen az, ami egy jogállamban elvileg kellene.