Lead: Amikor az akadémiai elefántcsonttoronyból megmondják, hogy a fűtött otthon csupán „káros drog”, a gazdasági elit pedig bonyolult bürokráciával álcázott jóléti transzfert készít elő a gazdagoknak, a melós tudja: megint ő fogja megfizetni a számlát. Szembesítettük a neoliberális számmágiát és a 5376 milliárdos rezsivédelmi csomag technokrata bírálatát a kőkemény munkásosztálybeli valósággal. Eszes Péter vitriolos elemzése a Szocikk.hu-n.

Amikor a Telex gazdasági rovatában egy egyetemi oktató hirtelen fontosnak tartja kifejteni, hogy a rezsicsökkentés „káros és fenntarthatatlan mítosz”, a dörzsöltebb rendszerkritikus olvasónak azonnal felgyullad a piros lámpa a fejében. Nem, itt nem független közgazdasági igazságtételről van szó. Ez a színtiszta, módszeres társadalmi érzékenyítés. A kormányváltás óta hétről hétre, menetrendszerűen érkeznek az ilyen elemzések, a Klubrádióban Bolgár úrnál egymásnak adják a kilincset a megmondóemberek, és a narratíva mindig ugyanaz: a lakosságot szép lassan, patikamérlegen adagolva hozzá kell szoktatni a gondolathoz, hogy a számlák radikálisan meg fognak emelkedni. Mert a piac szent, a tőke profitja sérthetetlen, a jóléti vívmány pedig bűn.

A recept persze tartalmazza a szokásos technokrata mézesmadzagot: ne tessék aggódni, majd jön a „nagy lakásfelújítási program”, hőszigetelünk, nyílászárót cserélünk, és a végén kevesebb energiával is ugyanolyan meleg lesz a szoba. Csakhogy a neoliberális tankönyvekből mindig kimarad a lényeg: a magyar társadalmi valóság.

A papíralapú jólét és a valóságos kirekesztés

Az akadémiai elefántcsonttoronyból írt cikkek szerzői előszeretettel beszélnek „bonyolult, de igazságos adminisztratív folyamatokról”, „pályázati rendszerekről” és „decentralizált energiairodákról”. De mi, akik nem a budai villákból nézzük a világot, pontosan tudjuk, mit jelentenek ezek a kifejezések a gyakorlatban.

A bonyolult pályázati rendszerek és az önerőt követelő felújítási hitelek évekig fognak húzódni, és szinte kizárólag a jobb módú, felső-középosztálybeli rétegek számára lesznek elérhetők. Azok számára, akiknek van tőkéjük megfinanszírozni a papírmunkát, van idejük és kulturális tőkéjük átverekedni magukat a bürokrácia mocsarán, és van hitelképességük a bankoknál. A melós pedig? A minimálbérből élő gyári munkás, a két műszakban dolgozó bolti eladó, a vidéki kistelepülésen élő család megint ott fog állni a hoppon.

Az iskolatámogatási csapda ismétlődik

Ez a mechanizmus nem új, a rendszer pontosan így működik. Emlékezzünk csak a közelmúlt nagy szociálpolitikai vívmányára, az iskolatámogatási segélyre. Ott is papíron minden olyan „modern” és „célzott” volt. A gyakorlatban aztán mi történt? Egy papíron elvált, de egyébként kiválóan kereső menedzser vagy ügyvéd csont nélkül megkapta a maximális állami támogatást, miközben a szerencsétlen, fehéren bejelentett, két minimálbéren tengődő gyári munkás házaspár kicsúszott a sávból, és egyetlen fillért sem látott. A neoliberális állam szociálpolitikája valójában a gazdagok jóléti transzferje, amit a szegények adójából finanszíroznak.

És most ugyanezt a csapdát készítik elő a rezsi terén is. Először piaci árakkal jól megverik a lakosságot – mondván, hogy a „piaci ár kiváló szabályozó eszköz” –, a számlák az egekbe szöknek, a melós fázni fog télen, majd a felszabaduló ezermilliárdokból a jómódúak kapnak állami támogatást, hogy még modernebbé tegyék a napelemes rendszereiket.

A számmágia és a harmincnégyezer forintos hazugság

A 5376 milliárd forintos gigantikus összeg – ennyit költött az állam rezsivédelemre az elmúlt években a technokraták legfrissebb összesítései szerint. És mi a neoliberális közgazdászok legfőbb konklúziója? Hogy ez a pénz „hiányzott az oktatásból és az egészségügyből”, ezért a rendszert azonnal szét kell verni, a lakosságot pedig rá kell szabadítani a piaci árakra.

Szembesítsük hát a technokrata ridegséget a mindennapok igazságával! A Telexen publikáló elemző büszkén vezeti le a képletet: a teljes rezsivédelmi csomag háztartásokra lebontva havi 34 ezer forintos burkolt állami támogatást jelentett. Ezt nevezik ők „pazarlásnak” és „rossz ösztönzőnek”. Szerintük ha ezt a 34 ezer forintot kivennék a melós zsebéből, az majd „tudatosságra” és „takarékosságra” nevelné a népet.

De számoljunk egy kicsit a professzor úr helyett! Egy átlagos, két műszakban dolgozó gyári munkás vagy egy minimálbéres bolti eladó számára az a havi 34 ezer forint nem egy absztrakt gazdasági mutató. Ez a pénz a különbség aközött, hogy a gyereknek jut-e téli cipő, vagy aközött, hogy a fűtést le kell-e tekerni 14 fokra a panellakásban vagy a vidéki Kádár-kockában.
Amikor a neoliberálisok azzal riogatnak, hogy a vállalkozások fizetik meg a lakossági olcsó energia árát, elfelejtik hozzátenni: a tőke így is, úgy is lenyeli a profitot. Ha eltörlik a rezsicsökkentést, a gyárosok nem fognak magasabb béreket fizetni a melósoknak, és a lángos sem lesz olcsóbb. Csak a profit vándorol más zsebekbe.

A fiktív milliárdok és az elérhetetlen napelem

A cikk szerint a rezsicsökkentés eltörlésével felszabaduló ezermilliárdokból évente 150-200 ezer lakás energetikai mélyfelújítását kellene finanszírozni. Gyönyörű terv, papíron. De nézzük meg, ki fogja ezt valójában megkapni!
Ahogy a cikk is elismeri, a támogatásokat „jövedelmi szintekhez” és „pályázati rendszerekhez” kötnék, ahol az önerőt kamatmentes hitelekkel pótolnák. Ki az a Magyarországon, aki ma hitelképes? Ki az, akinek van százezer forintja arra, hogy energetikai tanúsítványt, mérnöki terveket és bürokratikus illetékeket fizessen ki előre, csak azért, hogy egyáltalán elindikálhasson egy pályázaton? A felső-középosztály. A menedzserek, akik amúgy is meg tudnák fizetni a piaci gázárat.
A melósnak, akinek a fizetése elsejétől tizedikéig tart, nem hitelre és decentralizált energiairodákra van szüksége. Ha a technokrata állam megvonja tőle a fix, kiszámítható hatósági árat, azzal nem modernizálja a lakását, hanem egyszerűen energiaszegénységbe taszítja. A 5376 milliárd forint nem egy elvesztegetett mítosz volt, hanem az utolsó védőháló, ami megakadályozta, hogy a magyar dolgozók százezrei fagyoskodjanak a saját otthonukban a nemzetközi energiapiaci spekuláció miatt.

A drog és a megvonás

A Telex szerzője odáig merészkedik a cikkében, hogy kijelenti: „egyszerűbb rászoktatni valakit a drogokra, mint lehozni róluk”. Így hivatkozik a rezsicsökkentésre. Nos,innen a rendszerkritikus sajtó lővészárkából üzzenjük a professzor úrnak: az olcsó energia, a fűtött otthon és a meleg víz nem kábítószer. Nem luxus, és nem deviancia. Hanem alapvető emberi jog és létszükséglet.

A szociális biztonság leépítését, a hatósági árak eltörlését „elvonókúrának” nevezni a cinizmus netovábbja. Ha az új technokrata elit a lakossági tudatosság fejlesztése címszó alatt akarja rászabadítani a piaci spekulációt a magyar háztartásokra, miközben a valódi segítséget elérhetetlen bürokratikus szintek mögé rejti, akkor ne csodálkozzon, ha a társadalmi düh elemi erővel fog utat törni magának. A melósokat nem lehet zombiként kezelni, akiket büntetlenül meg lehet fosztani a megélhetésük utolsó bástyáitól is.