Miközben a hazai közvélemény a nemzeti büszkeségről és a függetlenségről papol, a háttérben éppen most zajlik a modern magyar gazdaságtörténet egyik legszomorúbb öncsonkítása. A Duna Aszfalt afrikai gigaprojektjének 126 milliárd forintos állami finanszírozásának vissza kényszerítése nem a korrupció elleni harc diadala. Ez a tipikus, kelet-európai kishitűség győzelme. A Tisza-kormány üzenete egyértelmű: a magyarok maradjanak csak a kapun belül, szereljenek össze német autókat, a globális nagypályát pedig hagyják meg az amerikaiaknak, a kínaiaknak vagy a törököknek. Nekünk nem szabad erősnek és bátornak lenni.

A világpiac nem egy vasárnapi iskola

Nézzünk szembe a tényekkel, és felejtsük el végre a naiv, rózsaszín illúziókat. A nemzetközi nagytőke és a globális infrastruktúra-fejlesztés világa kőkemény mutyikra, geopolitikai paktumokra és kockázatvállalásra épül. Amikor Kína rácsatlakozik Afrika nyersanyagkincsére, vagy amikor a török cégek autópályákat építenek a Közel-Keleten, azt nem nyílt, patyolattiszta brüsszeli pályázatokon nyerik el. Hanem állami háttérrel, agresszív lobbival és kőkemény kockázatközösséggel.
A Szíjj László-féle Duna Aszfalt kongói-zambiai határhíd- és autópálya-projektje volt az első olyan magyar magánberuházás, amely kilépett ebből a provinciális, közép-európai mocsárból, és globális szinten is látható tényezővé vált.

A tét a világkereskedelem szempontjából kulcsfontosságú belső-afrikai réz- és kobaltfolyosó ellenőrzése volt. Igen, volt benne állami kockázatvállalás? Persze. Hát hogyan másképp lehetne belépni Afrika szívébe? Egyetlen nemzetközi nagyvállalat sem indul el a kontinensre a saját anyaországa banki és diplomáciai védőhálója nélkül.

A Tisza-kormány és a politikai kasztráció

De megérkezett az új politikai elit, élén a Tisza Párttal, és a tavaszi eufória hevében azonnal hozta a reflexszerű, jól bevált receptet: ami az előző rendszer alatt indult, az csak bűnös és korrupt lehet. Feljelentések, politikai boszorkányüldözés, és a Duna Aszfalt tegnapi, kényszerű kapitulációja [privatbankar.hu, forbes.hu]. A cég ijedtében visszafizetett 126 milliárd forintot a kamatokkal együtt.

A Tisza-szavazók most boldogan tapsolnak a Facebookon, hogy „megvédtük a nép pénzét”. De miben is áll ez a nagy győzelem?

Abban, hogy a magyar államnak semmilyen bevétele és befolyása nem lesz a világ egyik legfontosabb nyersanyagszállítási útvonalán. A projektet a Duna Aszfalt most kénytelen tisztán külföldi, magánpiaci forrásokból finanszírozni Afrikában. A profit, a geopolitikai befolyás és a gazdasági erő pedig szépen elszivárog Magyarországról. Megvédtük a pénzt, igen – betettük a párnacinegéhez, hogy elvigye az infláció és a hazai költségvetési hiány foltozása, ahelyett, hogy fialtatnánk a világpiacon.

Újra a senkik földjén

Ez a történet tökéletes látlelete annak a mélyen gyökerező, történelmi traumának, amit úgy hívnak: „merjünk kicsik lenni”. A Tisza-kormány a nagy igazságtétel közepette valójában visszalöki Magyarországot az összeszerelő-üzemek és a másodvonalbeli gazdaságok szintjére. Azt üzenik a magyar vállalkozóknak és a társadalomnak, hogy nekünk nem szabad nagyban játszani. Nekünk nem jár a globális befolyás. Nekünk túl veszélyes a zambiai határ, maradjunk inkább a Mátészalka-Kocsord alsó vonalon, ott nem érhet baj minket.

Harminchat évvel a rendszerváltás után elképesztő látni, hogy a politikai bosszúvágy hogyan írja felül a nemzeti gazdasági érdeket. Miközben a szomszédos országok és a globális hatalmak agresszívan nyomulnak előre, mi önként vágjuk el a saját köldökzsinórunkat a világgazdaság élvonalától. Lehet ünnepelni a „tisztaságot” és a „transzparenciát”, de a nap végén a valóság bolygóján ez a lépés csak egyet jelent: újra önként jelentkeztünk a gazdasági lúzerek ligájába. Mert másoknak szabad erősnek, bátornak és határozottnak lenni – nekünk, magyaroknak, a Tisza szerint, semmiképpen sem.