Harminchat évvel a rendszerváltás után a magyar társadalom még mindig úgy viselkedik a politika nézőterén, mint egy naiv óvodás, aki őszintén hisz a Mikulásban. Csak a Mikulást most éppen Tisza Pártnak hívják, a puttonyból potyogó ajándék pedig az a hangzatos ígéret, hogy „majd a nép, nyílt pályázaton, teljesen függetlenül választja ki a vezetőit”. Aztán jön az augusztusi valóság, és kiderül, amit minden józanul gondolkodó ember az első perctől tudott: a kormány saját emberét akarja a pozícióban látni.

A nyílt pályázat mint politikai altatódal

Hónapokig hallgattuk a kampányban az új politikai elit megváltó igéit. Nem lesznek pártkatonák, nem lesz mutyi, a legfontosabb közjogi pozíciókra – a köztársasági elnöktől a Vagyonvisszaszerzési Hivatal éléig – majd feddhetetlen, független szakemberek jelentkezhetnek egy transzparens, nyílt procedúra keretében. Olyan szépen hangzott ez, hogy a belvárosi bölcsészkocsmákban három feles után valószínűleg könnyes szemmel borultak egymás keblére a megvalósult népuralom vizionáriusai. Az államszervezési influenszerek pedig hetekig gyártották a tartalmat arról, hogy végre eljött a tiszta és demokratikus kiválasztás kora.

Most pedig itt állunk a VVH elnöki posztjának betöltése előtt. Belengették a társadalmi jelentkezést, majd menetrendszerűen érkezett a hír: a Tiszának bizony megvan a maga határozott belső jelöltje, akit át akarnak tolni a rostán.

Döbbenet? Felháborodás? Csalódás? Csak azok körében, akik még mindig nem hajlandóak leszállni a valóság bolygójára.

De miért is lenne ez másképp?

Tegyük fel a legegyszerűbb kérdést: miért tenné meg bármilyen színű, bármilyen ideológiájú kormány, hogy egy kulcsfontosságú, stratégiai pozíciót – egyáltalán, bármilyen pozíciót – átenged egy teljesen külsős, kontrollálhatatlan, „pályázaton nyert” figurának?

Nézzünk körül a reálgazdaságban. Egy multinacionális cég vezérigazgatója vagy akár egy sarki kisbolt tulajdonosa talán sorsoláson vagy vakon beérkező önéletrajzok alapján választja ki a közvetlen helyettesét, akire a cég kasszáját bízza? Dehogy. Olyan embert választ, akiben megbízik, akivel egy irányba húz, és akinek a lojalitása megkérdőjelezhetetlen. Ha ez igaz egy mikrofongyárra, miért lenne másképp a több ezer milliárdos államigazgatásban?

A politika nem rózsaszín leányszoba, és az állam működtetése nem egy civil alapítvány workshopja. A politika kőkemény érdekérvényesítés, ambíciók harca és mindenekelőtt politikai felelősségvállalás. Ha a Vagyonvisszaszerzési Hivatal kudarcot vall, a választó nem a „pályázati bizottságot” fogja elszámoltatni a következő választáson, hanem a Tisza Pártot. Ha pedig övék a felelősség, a döntés joga is az övék.

Ideje lenne felnőni

A társadalomnak végre be kellene fejeznie ezt a kollektív hülye játékot. A Tisza Párt nyilvánvalóan hazudott a kampányban, amikor elhitette a választókkal, hogy az államszervezés működhet úgy, mintha nem lenne mögöttünk több ezer évnyi történelmi tapasztalat. De a bűnük nem az, hogy most a saját emberüket akarják pozícióba tenni – mert ez a kormányzás normális, funkcionális menete. A bűnük az, hogy a szavazatokért cserébe infantilis szinten tartották a választóik politikai kultúráját.

Nevetséges és szánalmas látni azokat az influenszereket és megmondóembereket, akik ezt a kampánydumát habzó szájjal terjesztették, most pedig sértetten pislognak, hogy a reálpolitika felülírta a mesedélutánt.

Harminchat évvel a rendszerváltás után elvárható lenne egy társadalomtól, hogy ne dőljön be a legolcsóbb populista marketingnek. Egy működő államban érdekek vannak, paktumok és döntési mechanizmusok. Itt az ideje felnőni, tudomásul venni a realitást, és ahelyett, hogy a „függetlenség” délibábját kergetnénk, inkább azt számonkérni a kormányon, hogy a saját, kiválasztott embere végzi-e a dolgát. Mert a többi csak duma – a pult mellett, a harmadik feles után.