A mai Vidnyánszky–minisztérium–Molnár Noár Áron jelenet már önmagában megérne egy színdarabot. A Nemzeti Színház igazgatóját berendelik a minisztériumba, előtte még gyorsan kimegy a nyilvánossághoz, hogy talán ki akarják rúgni, aztán kiderül: nem kirúgás, hanem átvilágítás.

Törvényességi, szakszerűségi és hatékonysági vizsgálat. Molnár Áron pedig ott van az ajtóban, mintha csak a magyar kultúra saját politikai Puzsér Róbertbe oltott Németh Szilárdja várná a főszereplőt. 

De azért álljunk meg egy pillanatra: ki a faszt érdekel ennyire a színház?

Magyarországon a színházba járás egy szűk réteg kulturális szórakozása. Nem tömegek ülnek esténként a nézőtéren, ráadásul a jegyárak mellett egyre inkább az a benyomása az embernek, hogy a színház lassan a jómódúak kulturális klubja. Mégis úgy teszünk, mintha minden magyar ember élete múlna azon, hogy ki vezeti a Nemzetit, ki rendez, ki mit mond a színpadon, és melyik színész kivel veszekszik a Facebookon.

És közben a magyar kultúra ennél kurvára nagyobb.

Hol vannak a múzeumok? A könyvtárak? A levéltárak? A könyvkiadás? A vidéki kulturális intézmények? A művelődési házak? A könyvtárosok? A muzeológusok? Azok a helyek és emberek, amelyek valóban emberek millióinak teszik hozzáférhetővé a kultúrát?

Miért van az, hogy ha egy színházigazgatóval történik valami, abból országos politikai ügy lesz, miközben egy könyvtár működése, egy múzeum sorsa vagy egy vidéki kulturális intézmény ellehetetlenülése jó esetben egy apró hír? De abban sincs igazándibúl semmi hírérték, az indoklás nélkül kirúgott intézményvezető megszokott Tisza-tempó.

A színház tökéletes politikai díszlet. Kevés ember, sok ismert arc, rengeteg ideológia, sértettség, politika és média. A színház maga is látvány. A politikusok pedig imádják a látványt.

Így aztán a magyar kultúra helyett megint a magyar kultúrharc kerül a színpadra.

Vidnyánszky játsza a mártírt, a minisztérium a határozott fenntartót, Molnár Áron a politikai performanszművészt, a sajtó pedig közvetíti az előadást. A nézőtér pedig tele van újságírókkal és politikai kommentelőkkel.

Talán ideje lenne végre feltenni a kérdést: nem lehet, hogy túl sokat foglalkozunk a színházzal, és túl keveset a kultúrával?

Mert a kultúra nem az, hogy ki ül a Nemzeti igazgatói székében. A kultúra az is, hogy van-e könyvtár a faluban, meg tudja-e venni egy gyerek a könyvet, be tud-e menni egy család a múzeumba, működik-e a vidéki művelődési ház, hozzáférhető-e egy régi könyv, megmarad-e egy helytörténeti gyűjtemény.

És ezekről valahogy sokkal ritkábban rendeznek ilyen látványos előadásokat. Tehát még egyszer a Carson Coma után szabadon: színészek, a kurva anyátok, és külön Nagy Ervin.