Talán ideje lenne belátni, hogy a gazdasági növekedés önmagában nem életcél. A GDP nem boldogság, nem szeretet, nem biztonság, nem egy jó vacsora a családdal, és nem az, hogy este még van erőnk beszélgetni egymással.

Mégis úgy viselkedünk, mintha az élet értelme az lenne, hogy minden évben egy kicsivel többet termeljünk, fogyasszunk és keressünk, mint az előzőben.

Csakhogy közben elfogy körülöttünk a víz, kiszárad a föld, melegszik a levegő, és már az erőművek működését is korlátozza az időjárás. A gazdaság pedig aggódva számolgatja, hogy hány tizedszázalékkal lesz kisebb a növekedés. Mintha az lenne a tragédia, hogy nem nő tovább valami, amitől közben egyre nehezebb élni. 

Lehet, hogy nem a növekedést kellene megmenteni, hanem az életet. A közösségeinket. A családot. A környezetet. Azt, hogy legyen időnk egymásra, legyen tiszta vízünk, ennivalónk, lakható településeink és olyan munkánk, amelyből meg tudunk élni, de nem az életünk megy rá.

Mert talán itt fordítottuk meg valamikor a sorrendet: nem azért dolgozunk, hogy éljünk, hanem azért élünk, hogy dolgozzunk, fogyasszunk, teljesítsünk, sikeresek legyünk, majd újra és újra növeljük azt, amink van.

Pedig a gazdaság azért van, hogy szolgálja az embert, nem az ember azért, hogy szolgálja a gazdaságot.

Talán egyszerűbb cél kellene. Nem a több. Hanem az elég. És talán éppen ez lenne az igazi fejlődés.