Sebestyén Balázsék kora reggeli trash műsorukban régóta olyan magabiztosan röhögnek mindenen és mindenkin, mintha a világ legnagyobb szellemi teljesítménye lenne, hogy sikerül egy másik emberből poént csinálni. A gegeket nyilván egy egész csapat gyártja mögöttük, ők pedig szépen felnevetnek rajtuk, majd jöhet a következő alázás. Most pedig ugyanez a gépezet kitermelte DJ Oti jelenségét is.

És mit tud DJ Oti? Nagyjából azt, amit bármelyik falunapi DJ: jönnek a nyolcvanas-kilencvenes évek biztos slágerei, egy kis retró, egy kis tánc, aztán mehet tovább a buli. Ezzel önmagában semmi baj nincs, a falunapokat sem kell lenézni, hiszen ugyanez a diszkó megy az ingyenes koncert után az Andrássy úton is.

Az emberek jól érzik magukat, táncolnak, isznak valamit, aztán hazamennek. A különbség csak annyi, hogy ezért általában nem kérnek külön pénzt.

DJ Oti viszont pénzt kér azért, amit egyébként minden második falunapon, vagy augusztus 20-án megkapsz.

És itt válik igazán érdekessé a történet. Nem azért lesz értékesebb, mert jobb, nem azért, mert új, és főleg nem azért, mert valami különleges kulturális teljesítmény lenne, hanem azért, mert Sebestyén Balázs neve van ráírva. Ez a kapitalizmus egyik legszebb mutatványa: fogsz valamit, ami eddig csak úgy volt, ráteszel egy ismert márkanevet, majd pénzt kérsz érte, és onnantól már termék. Ha pedig termék, akkor valahogy már értékesebbnek is tűnik. Van mellé persze DJ OTI bézbólsapka 10 ezerért  meg pulóver 20-ért, ahogy Puzsér, Juhi vagy Noár Áron is árulja a kínai gagyi mörcsöt.

Fogyasszál, add ide a pénzed és akkor jó lesz neked!

A negyvenes-ötvenes közönség pedig megkapta a fiatalságát két órára. Jöttek a nyolcvanas-kilencvenes évek slágerei, mindenki felismeri őket, mindenki emlékszik valamire, és mindenki boldogan fizet a saját emlékeiért. DJ Oti tehát tulajdonképpen nem zenét ad el, hanem nosztalgiát, méghozzá olyan csomagolásban, mintha valami különleges prémiumélmény lenne, nem pedig ugyanaz a retródiszkó, amely egy falunapon a koncert után teljesen természetesen következik.

És persze a műfajhoz hozzátartozik az a sajátos, Fásy Ádám-féle alpáriság is, amikor már tényleg mindegy, mi következik, csak történjen valami a színpadon. Egy kis népdal Sebestyénnel és a fiával, majd jöhet az I Will Survive, a rettenetes hakni-esztétika, amikor mindenből produkciót, minden pillanatból műsort, minden ismert emberből pedig eladható márkát kell csinálni.

A DJ Oti-jelenség ezért sokkal érdekesebb annál, mint hogy valaki retrózenéket játszik. Amit egy helyi DJ megcsinál a koncert után egy falunapon vagy egy kerületi ingyenes rendezvényen abból Sebestyén Balázs neve segítségével országosan eladható prémiumtermék lesz. Ugyanaz a zene, ugyanaz a nosztalgia, ugyanaz a közönségigény, csak most már van hozzá márka, marketing és belépőjegy.

Volt aki szézazer forintot fizetett egy mp3 playlistért.

A kapitalizmus ugyanis nemcsak azt tudja eladni, amire szükséged van, hanem azt is, amire semmi szükséged. Fóleg azt. Fogja azt, ami eddig ingyenes vagy természetes volt, becsomagolja, nevet ad neki, árat tesz rá, majd elmagyarázza, hogy ez valójában egy különleges élmény. És ha már ára van, előbb-utóbb biztosan akad valaki, aki szerint értéke is.

DJ Oti pedig pontosan ennek a tökéletes példája: a falunapi diszkó, csak Sebestyén Balázs logójával és belépőjeggyel, és egy egyszerú keletnémet lemezlovas alázásával. Mert bántalmazaás nélkül nincs kapitalizmus, nincs lóvé.