Harminchat évvel a rendszerváltás után ott tartunk, hogy a magyar politikát ismét egyetlen párt uralja. Kezdődött a rendszerváltás csalódásából élő MSZP-vel, majd a Fidesz volt minden viszonyítási pont, ma egyre inkább a Tisza. A közvélemény-kutatások, a média és a politikai elemzők szinte kizárólag erről a két szereplőről beszélnek, mintha rajtuk kívül nem is létezne politikai élet.

Pedig ez nem egy egészséges demokrácia képe.

A legnagyobb kérdés nem az, hogy mekkora a Tisza támogatottsága, hanem az, hogy miért nem tud életben maradni mellette senki más. Miért nincs olyan konzervatív, liberális, zöld vagy baloldali párt, amely képes saját jogán megszólítani embereket? Miért lett természetes, hogy minden választás egyetlen emberről és egyetlen szervezetről szól?

Ennek egyik oka, hogy a politika már régen nem programokról szól. A közösségi média korszakában a politikusból médiaszereplő lett, a pártból márka, a kampányból valóságshow. A választó pedig nem ideológiák, hanem személyiségek között választ.

Akiknek nagyon bejött a szakadár, múlt rendszer közösségét és családját eláruló figura. Abszolút bábszínház.

Ebben a rendszerben mindenki azt ismételgeti, hogy „csak ő képes leváltani a másikat”. A média is ezt a logikát erősíti. Nemcsak a kormánypárti, hanem a liberális sajtó jelentős része is. A pluralizmus helyett a hasznosság lett a mérce: aki nem a legerősebb ellenzéki párt, az felesleges.

Pedig a demokrácia éppen arról szólna, hogy több politikai közösség versenyez egymással. Arról, hogy a választónak ne egyetlen lehetősége legyen, hanem valódi választása.

Ha minden politikai reményt egyetlen pártba fektetünk, ugyanazt a hibát követjük el újra és újra. A nevek változnak, a logika nem. Tegnap Fidesz, ma Tisza, holnap majd valaki más.

Az egypárti gondolkodás nem attól veszélyes, hogy éppen ki a nyertese. Hanem attól, hogy lassan már fel sem tűnik: a demokráciából eltűnt a választás lehetősége.