Amikor egy negyven évig dolgozó ember 150 ezer forintos nyugdíjat kap, sokan automatikusan azt feltételezik, hogy nem fizetett járulékot vagy nem volt rendesen bejelentve. A valóság azonban ennél jóval összetettebb. Ugyanez a probléma sújtja a régi rokkantsági ellátásból élőket és azokat az özvegyeket is, akiknek a házastársa tíz-húsz évvel ezelőtt hunyt el. Éppen ezért érdemes elgondolkodni azon, hogy egy új nyugdíjrendszer alapja lehetne-e egy minden időskorú számára biztosított, egységes 400 ezer forintos nyugdíj, amilyet a Szolidaritás javasol.

Székely Sándor írása.

Amikor szóba kerülnek a kisnyugdíjak, szinte mindig ugyanaz a mondat hangzik el: „Biztos nem volt bejelentve.” „Biztos minimálbérre volt bejelentve.” „Nem fizetett elég járulékot.”

Kényelmes magyarázat. Csak éppen nagyon sok esetben semmi köze a valósághoz.

Különösen a 75–80 év feletti nyugdíjasok között rengetegen vannak olyanok, akik 35–45 évet végigdolgoztak ugyanazon a munkahelyen. Voltak köztük esztergályosok, bányászok, kohászok, vasutasok, pedagógusok, nővérek, postások, varrónők, mezőgazdasági dolgozók és gyári munkások. Az akkori rendszerben a legtöbben rendesen be voltak jelentve, a járulékot levonták tőlük, mégis ma sokan 150–180 ezer forint körüli nyugdíjból próbálnak megélni.

Ennek oka nem az, hogy nem fizettek járulékot, hanem az, hogy egészen más gazdasági környezetben állapították meg a nyugdíjukat.

A nyugdíj alapját ugyanis mindig az aktív évek keresete adja. Márpedig aki húsz-harminc évvel ezelőtt ment nyugdíjba, annak a fizetését egy teljesen más bérszínvonal mellett számolták. Egy szakmunkás vagy egy pedagógus bére a kilencvenes években, de még a kétezres évek elején is töredéke volt a mainak. Nem azért, mert kevesebbet dolgozott, hanem mert akkor ennyit értek a bérek.

Az elmúlt tíz-tizenöt évben ráadásul olyan béremelkedés zajlott le Magyarországon, amelyre korábban évtizedekig nem volt példa. A minimálbér és a garantált bérminimum többszörösére emelkedett, számos ágazatban pedig a fizetések megduplázódtak vagy még ennél is nagyobb mértékben nőttek. Az újonnan megállapított nyugdíjak ezért már eleve magasabb keresetekből indulnak, miközben a régebbi nyugdíjakat jellemzően csak inflációkövető emelések növelik.

Vegyünk egy egyszerű példát.

Két ember ugyanabban az üzemben dolgozik lakatosként negyven éven át. Az egyik 2010-ben megy nyugdíjba, amikor a fizetése 180 ezer forint. A másik 2025-ben ugyanabból a munkakörből vonul vissza, de addigra már 550 ezer forintot keres. Ugyanaz a szakma, ugyanaz a ledolgozott idő, mégis a második ember nyugdíja akár kétszer akkora is lehet.

Ugyanez történt a pedagógusokkal, az egészségügyi dolgozókkal, a köztisztviselőkkel vagy éppen a gyári munkásokkal. Aki a bérrendezések előtt ment nyugdíjba, annak ellátását alacsonyabb bérekből számolták ki, és ezen a későbbi emelések sem tudtak érdemben változtatni. Ezért fordulhat elő, hogy ugyanabban a szakmában két ember között százezres különbség alakul ki pusztán azért, mert tíz-tizenöt év eltéréssel fejezték be a munkát.

Ez a jelenség azonban nemcsak az öregségi nyugdíjasokat érinti.

Gondoljunk a régi rokkantsági nyugdíjasokra. Sokan közülük húsz vagy akár harminc éve kerültek ellátásba. Az ő jogosultságukat és ellátásukat is a korabeli bérek alapján állapították meg, így ma sok esetben rendkívül alacsony összegből kénytelenek megélni. A fogyatékkal élő vagy egészségkárosodott emberek helyzete emiatt gyakran még nehezebb, hiszen a megélhetési költségeik sokszor magasabbak, miközben az ellátásuk nem követte a bérek emelkedését.

Hasonló a helyzet az özvegyi nyugdíjak esetében is.

Ha valakinek a férje vagy a felesége tíz, tizenöt vagy húsz évvel ezelőtt hunyt el, az özvegyi nyugdíj alapját is egy akkori, jóval alacsonyabb nyugdíj képezi. Így előfordulhat, hogy két özvegy ugyanannyi szolgálati idővel rendelkező házastárs után teljesen eltérő összegű özvegyi nyugdíjat kap, pusztán azért, mert az egyik házastárs 2008-ban, a másik pedig 2025-ben halt meg. Ez nem a családok érdemei között tesz különbséget, hanem az időpontok között.

Van azonban egy sokadik hátrányos helyzetű csoport is, akikről szinte soha nem beszélünk. Ők azok, akiket egyszerűen becsaptak.

Évtizedeken át dolgoztak, miközben a munkáltatójuk azt állította, hogy minden járulékot rendben befizet utánuk. Akkoriban nem létezett elektronikus ügyfélkapu, nem lehetett néhány kattintással ellenőrizni a járulékbefizetéseket, és a legtöbb ember természetesnek vette, hogy ha a fizetéséből levonják a járulékot, akkor az valóban meg is érkezik az államhoz. Sokan csak a nyugdíj megállapításakor szembesültek azzal, hogy évek vagy akár 10-15 ével hiányoznak a nyilvántartásból.

Mások ugyan papíron be voltak jelentve, de csak minimálbérre. Fizetésük fennmaradó részét borítékban kapták meg. Ma könnyű azt mondani, hogy ezt nem lett volna szabad elfogadni, de harminc évvel ezelőtt sok családnak nem volt választása. A munkáltató ezt ajánlotta, vagy ezt kellett elfogadni ahhoz, hogy egyáltalán legyen munka. A borítékban kapott havi néhány tízezer forint akkor a rezsit vagy a gyerek iskolakezdését jelentette.

A valódi árát azonban csak most, nyugdíjasként fizetik meg.

Ennek a felelőssége nem kizárólag a munkavállalókat terheli. A szürkegazdaság Magyarországon évtizedeken keresztül tömeges jelenség volt. Egymást váltó kormányok sem tudták vagy nem tudták érdemben visszaszorítani, mert sok ágazatban a gazdaság jelentős része részben erre épült. A hatósági ellenőrzések sokszor nem voltak kellően hatékonyak, miközben emberek százezrei dolgoztak olyan feltételek mellett, amelyekről ma már tudjuk, hogy súlyos következményekkel jártak a nyugdíjukra nézve.

Éppen ezért rendkívül igazságtalan minden kisnyugdíjasra rásütni, hogy biztosan nem fizetett járulékot.

Nagyon sokan egész életükben becsületesen dolgoztak, levonták tőlük a járulékot, megbíztak a munkáltatójukban és az államban, majd évtizedekkel később derült ki, hogy valaki más mulasztásának vagy tisztességtelen magatartásának a következményeit nekik kell viselniük.

Éppen ez mutatja meg a jelenlegi rendszer egyik legsúlyosabb igazságtalanságát. Nem ugyanazt a ledolgozott életet értékeli eltérően, hanem azt, hogy ki melyik évben ment nyugdíjba, mikor vált rokkanttá, mikor veszítette el a házastársát, vagy éppen milyen munkáltatóhoz került. Ezek olyan élethelyzetek, amelyekről az emberek többsége nem maga döntött.

Erre jelenthetne egy lehetséges kiindulópontot a Szolidaritás által javasolt egységes 400 ezer forintos nyugdíj. Egy olyan rendszer, amely minden idős ember, rokkantsági ellátásban részesülő és özvegyi nyugdíjas számára garantálná a méltó megélhetéshez szükséges minimumot, miközben a ledolgozott évek és a befizetett járulékokról el kellene kezdeni egy társadalémi vitát.

Vajon egy alulfizetet ápolónő vagy egy többszörösen túlfizetett bankár tett többet az országért, hogy nyugdíjas korában ne kelljen nyomorognia?

A 400 ezer forintos nyugdíj nem a munkában eltöltött évek értékét venné el, hanem azt akadályozná meg, hogy valaki pusztán a születési évjárata, egy tisztességtelen munkáltató, egy régen bekövetkezett családi tragédia vagy egy egészségkárosodás miatt kerüljön tartós szegénységbe.

A mai nyolcvanévesek jelentős része építette fel ezt az országot.

A régi rokkantsági nyugdíjasok sokszor önhibájukon kívül veszítették el munkaképességüket. Az özvegyi nyugdíjasok pedig nem azért kapnak kevesebb ellátást, mert kevesebbet dolgoztak volna, hanem mert évekkel vagy évtizedekkel korábban veszítették el társukat.

A vita ezért valójában nem arról szól, hogy ki dolgozott becsületesen és ki nem. Arról szól, hogy elfogadható-e egy olyan rendszer, amelyben ugyanaz a ledolgozott életút, ugyanaz a tragédia vagy ugyanaz az egészségkárosodás egészen más anyagi helyzetet eredményez pusztán az időpontok miatt.

Ha erre a válasz nem, akkor előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz egy új nyugdíjrendszer kialakítása. Egy ilyen reform egyik lehetséges alapja az egységes alapnyugdíj lehet, amelyet a Szolidaritás is javasol, mert ez biztosíthatná, hogy senki ne éljen méltatlan szegénységben csak azért, mert túl korán ment nyugdíjba, évekkel ezelőtt vált rokkanttá vagy régen veszítette el a házastársát.

A szerző, a Szolidaritás Pártja elnöke, Székely Sándor

A Szócikk a dolgozók, a dolgozni akarók, illetve az életüket már kidolgozók szava. Újságot lehet szerelemből is írni, de amíg a pofánk egyre nagyobb, a zsemlénk egyre kisebb! Kérjük, hogy támogasd a SZÓCIKK működését az alábbi számlaszámon: MagNet Bank: 16200106-11517878 IBAN: HU88 1620 0106 1151 7878 0000 0000 Posztjaink kommentálhatók a Facebookon, várunk Facebook-csoportunkba is. Ám te is írhatsz, te is szólhatsz képpel és hanggal, amit viszont mi olvasunk, hallunk, nézünk, sőt, akár közreadunk. Leveled várjuk az info@szocikk.hu címen.