A Magyar Péter-féle rezsim első két hónapja pontosan azt hozta, amit a modern, technokratikus populizmusoktól a késő kapitalizmus alkonyán elvárhatunk:

a tartalom teljes hiányát, amelyet a professzionális látványtechnika és az állandó, hisztérikus mozgásban lévő kommunikáció hivatott elfedni.

Ami itt zajlik, az nem a Nemzeti Együttműködés Rendszerének meghaladása, hanem annak esztétikai korrekciója, a NER 2.0, ahol a fojtogató, provinciális provincializmust felváltotta a csillogó, menedzser-szemléletű provincializmus.

A kormányzás első két hónapja nem strukturális reformokról, nem a mélyszegénység felszámolásáról vagy a haldokló egészségügy megmentéséről szólt, hanem a „hatékonyság” és a „transzparencia” üres, neoliberális jelszavainak rituális ismételgetéséről.

A nép, amely oly görcsösen vágyott a szabadulásra, most ámulva nézi, ahogy a régi oligarchákat új, slim-fit öltönyös, brüsszeli zsargonban beszélő technokraták váltják fel a minisztériumokban.

Az illúzió persze tökéletes, mint minden jól megrendezett médiaturné. De a lényeg, a magyar ugar mélyén fekvő, mozdulatlan és megnyomorított valóság érintetlen maradt.

A szegények továbbra is szegények, a tőke továbbra is szent és sérthetetlen, a hatalom pedig – noha most elegánsabb kávézókban és transzparensebb módon – ugyanúgy a kevesek privilégiuma.

Nem rendszerváltás ez, kedves barátaim, hanem a díszletek látványos cseréje a süllyedő hajó színpadán.