Öt halott. Három kisgyermek. Néhány másodperc, és családok élete végérvényesen kettétört.

A Bükkábránynál történt tragédia után megszólalt az egyik édesanya. Nem bosszút követelt. Nem átkozódott. Azt kérte, hogy ne bántsák a balesetet okozó fiatal családját sem, mert ők is ugyanúgy összetörtek. Felfoghatatlan emberi tartás egy olyan anyától, akinek a gyermekét már semmi sem hozza vissza.

És mégis fel kell tenni a kérdést: hol volt ilyenkor Isten?

Mi volt a célja ezzel? Mire akarta felhívni a figyelmet? Mi az az isteni terv, amelyben három kisgyermek halála elfogadható ár? Milyen gondviselés az, amely szülőket, nagyszülőket és testvéreket egy életre a gyász börtönébe zár?

A hívők azt mondják, Isten szabad akaratot adott az embernek. De egy mindenható Isten valóban nem tudott volna közbelépni azon a néhány végzetes másodpercen? Egy defektet okozni. Leállítani egy motort. Késleltetni egy indulást akár fél perccel. Ha képes rá, de nem teszi meg, akkor miért? Ha pedig nem képes rá, akkor mit jelent a mindenhatóság?

Az ilyen tragédiák után nem az ateisták gúnyolódnak a hiten. Hanem sok hívő is csendben felteszi ugyanazt a kérdést: lehet-e szerető Istenről beszélni ott, ahol három kisgyermek koporsója áll egymás mellett?

Erre senki sem tud biztos választ adni. De egy biztos: a bükkábrányi tragédia után nem a hit lett erősebb, hanem a kérdés. És talán ez a legfájdalmasabb öröksége ennek az öt ártatlan életet követelő balesetnek.