Abszolút Filmszínház rendezői változat

Van, amikor a politika már nem is emlékeztet a valóságra, inkább egy gondosan megrendezett filmre. Ha egy téma kényelmetlen, akkor nem kiállnak elé, hanem új jelenetet írnak. A Pride ilyen ügy a Tiszának: miközben a párt igyekszik minden választói csoportnak megfelelni, tudja, hogy saját szavazóinak jelentős része sem lelkesedik érte. Ilyenkor a legegyszerűbb megoldás nem az állásfoglalás, hanem a távolmaradás.

Erre kiváló díszlet egy kihelyezett „kormányülés”, ahol minden fontos szereplő éppen máshol van, így nem kell megmagyarázni, ki miért jelent meg vagy miért maradt távol.

Ráadásul ez nem új trükk. Tavaly is hasonló forgatókönyv szerint zajlott a történet: a kellemetlen politikai helyzetre nem egyenes válasz érkezett, hanem egy másik esemény, amely elvitte a figyelmet. Akkor működött a recept, így most ismét előkerült ugyanaz a forgatókönyv. Ha egy kommunikációs fogás egyszer beválik, miért ne vennék elő újra?

Csakhogy ez nem politikai ügyesség, hanem a valóság elferdítése. Nem a problémát oldják meg, nem a választóknak mondanak igazat, hanem olyan történetet gyártanak, amelyben mindenki eljátszhatja a számára legkényelmesebb szerepet. A kommunikáció célja ilyenkor már nem a tájékoztatás, hanem a figyelem elterelése és a kellemetlen kérdések eltüntetése. Ez nem vezetés, hanem díszletépítés.

A modern politika egyik legnagyobb betegsége éppen ez: nem a döntések, hanem a narratívák versenye zajlik. A valóságot addig csiszolják, vágják és újraszinkronizálják, amíg bele nem illik az előre megírt forgatókönyvbe. A néző pedig vagy elhiszi, vagy nem. De attól, hogy ügyesen világítják meg a díszletet, még nem lesz igaz a történet.

A jó politikus a valósággal néz szembe, a rossz pedig a kamerát próbálja úgy beállítani, hogy a valóság ne látszódjon. Ez utóbbi már nem politika, hanem abszolút filmszínház.