A magyar válogatott legyőzte Kazahsztánt, de aki látta a mérkőzést, az tudja, hogy ez az a győzelem volt, amely után nem megkönnyebbülni kellene, hanem komolyan elgondolkodni. A végeredmény ugyanis elfedi a lényeget. A magyar válogatott ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint korábban, és egyre nehezebb elhinni, hogy Marco Rossi képes lesz ezen változtatni. Sőt, egyre inkább úgy tűnik, hogy maga lett a változás legnagyobb akadálya.

A kapitány most éppen arra hivatkozik a kiábrándító játék után, hogy Magyarországnak csak egy topjátékosa van. Ez azonban nem magyarázat, hanem kifogás. A sokadik. Egy szövetségi kapitány feladata nem az, hogy sajnáltassa magát a rendelkezésére álló keret miatt, hanem hogy a lehető legtöbbet hozza ki belőle. A magyar válogatottban ma olyan játékosok szerepelnek, akik a Bundesligában, a Premier League-ben, a török és a görög élvonalban bizonyítottak, bajnoki címeket nyertek, és vannak közöttük nemzetközi kupákban szereplő futballisták, valamint olyan játékosok, akiket világszerte ismernek. Ehhez képest a 120. helyen álló Kazahsztán ellen szenvedtünk, Finnország ellen pedig egy biztos vezetést sikerült majdnem eldobni múlt pénteken.

A Rossi-hívők elővehetik a statisztikákat: 71 százalékos labdabirtoklás, húsz lövés, ötszáz passz. Csakhogy a futballt nem Excel-táblában játsszák. Szerencsére, mert ha mindhárom kazah ziccer bemegy, akkor más a szituáció. Aki látta a meccset, az meddő magyar fölényt látott, egy tanácstalan csapatot, amelyet Kazahsztán hosszú percekre kizökkentett a saját játékából. A kazahok rendre odaértek, futottak, ütköztek, és hosszú szakaszokon zavart okoztak. Egy ilyen különbségű játékosállománynál a puszta labdabirtoklás nem érdem, hanem elvárás.

A legnagyobb probléma azonban nem is az eredményekkel van, hanem azzal, hogy Rossi alatt a válogatott egyszerűen nem fejlődik. Amikor átvette a csapatot, már nem egy szétesett, reménytelen társaságot kapott. A magyar válogatott addigra kijutott az Európa-bajnokságra, és továbbjutott a csoportjából. Az alapokat Dárdai Pál és Bernd Storck rakta le. Rossi nem a nulláról kezdte az építkezést, hanem egy működő rendszerbe érkezett. Nyolc év alatt viszont nem sikerült olyan eredményt felmutatnia, amely indokolná a körülötte kialakult önámítást.

A valóság az, hogy két világbajnoki selejtezősorozatot buktunk el vele. A második különösen fájdalmas volt, mert ott már nem lehetett a játékosállományra vagy a balszerencsére fogni a kudarcot. Az írek elleni mérkőzésen olyan szakmai hibákat követett el, amelyekkel gyakorlatilag saját maga verte szét a csapatot.

Az a találkozó tökéletesen megmutatta Rossi egyik legnagyobb gyengeségét: ha változtatni kell, ha bele kell nyúlni a mérkőzésbe, ha új megoldást kell találni, akkor rendszeresen rossz döntéseket hoz: nem tud meccselni.

Tegnap Kazahsztán ellen ismét azt láthattuk, hogy Rossi egyszerűen nem találja a megoldást, ha az ellenfél intenzíven futballozik. A kazahok többet futottak, agresszívebben támadták a játékosainkat és a labdát, és hosszú időszakokon keresztül teljesen megzavarták a magyar csapatot. Nem látszott semmilyen taktikai válasz, semmilyen új ötlet, semmilyen edzői beavatkozás, amely megváltoztatta volna a mérkőzés képét. Az agresszivitás vége a második félidő közepén egy kazah-kiállítás lett, ezután egy kiváló egyéni teljesítmény, egy Bundesliga-játékos mentette meg a helyzetet, nem pedig a kapitány zsenialitása.

Ugyanez látszott a finnek ellen is múlt pénteken. Kényelmes előnyben volt a válogatott, a mérkőzés kontroll alatt állt, majd a kapitány felborította az addigi egyensúlyt. Az ellenfél majdnem kiegyenlített, és egy megnyert meccsből kis híján újabb kínlódás lett.  A magyar válogatott 18 lövésből mindössze kétszer találta el a kaput. Kétszer. A finnek négyszer. Vagyis a kaput eltaláló lövések arányát tekintve a vendégek voltak veszélyesebbek. Magyarország a két gólját a két kaput találó lövéséből szerezte, ami inkább kivételes helyzetkihasználás a görög bajnok Vargától, mint meggyőző játék. A második félidőben pedig Rossi ismét megmutatta, hogy miért nem tud magasabb szintre lépni edzőként: ahelyett, hogy lezárta volna a mérkőzést, cseréivel visszahozta a finneket a meccsbe, akik a végén már sokkal közelebb álltak az egyenlítéshez, mint Magyarország a harmadik gólhoz.

Külön történet a kapuskérdés. Nehéz komolyan venni azt az embert, aki Dibusz Dénest, a magyar futball egyik legstabilabb teljesítményét nyújtó játékosát ilyen módon félreállítja.

A generációváltás természetes dolog, de annak is vannak szakmai szabályai. Rossi ehelyett olyan fiatal kapusokat kezdett előtérbe helyezni, akik az elmúlt szezonban alig védtek felnőttszinten. Yakobishvili hosszú időszakokra kiszorult a csapatából, Pécsi pedig a Liverpool utánpótlásban szerepelt. Pedig Dibusz éveken keresztül a válogatott egyik legstabilabb teljesítményét nyújtotta, konkrétan neki köszönhetjük a német EB-re a kijutást. Úgy tűnik azonban, hogy Rossinál mindez ma már körülbelül annyit ér, mint egy hajsampon-reklám egy kopasz ember szemében. A kapuskérdésnél Rossi végképp elvesztette a fonalat. A finnek ellen külön búcsúmeccset kapott a háromszoros válogatott Szappanos Péter, miközben Dibusz Dénes, aki éveken át a válogatott egyik legfontosabb embere volt, gyakorlatilag méltatlanul került partvonalon kívülre. Nem Szappanos ellen szól ez, hanem Rossi értékítéletéről. Ha valaki megérdemelt volna egy tisztességes búcsút és megbecsülést, az aligha a háromszoros, hanem sokkal inkább a sokszorosan bizonyított válogatott kapus volt.

Rossi ráadásul egyre látványosabban sértődik meg minden kritikára.

Folyamatosan a károgókról beszél, mintha a szurkolók, elemzők lennének a hibásak azért, hogy Magyarország a regnálása alatt kétszer sem jutott ki világbajnokságra. Pedig a kritika nem rosszindulatból születik. A kritika abból születik, hogy az emberek látják, mennyi van ebben a játékoskeretben, és mennyire kevés valósul meg belőle. Látják, hogy egyre több a magyarázkodás és egyre kevesebb az eredmény. Látják, hogy minden kudarcra van kifogás, de valódi önkritika szinte soha.

Marco Rossi lassan több energiát fordít a károgók figyelésére, mint a mérkőzések közbeni taktikai korrekciókra. Ha a kritikák kivédésére ugyanakkora érzéke lenne, mint amekkora sértettséggel reagál rájuk, Szoboszlai már egy amerikai pályán akklimatizálódne, nem egy debreceni sörmeccs után indulna haza Lambojával.

Nyolc év után egyszerűen ideje kimondani azt, amit egyre többen gondolnak.

Marco Rossi túl sok időt kapott ahhoz, hogy még mindig a lehetőségekről beszéljünk.

Két elbukott világbajnoki selejtező, komolyabb  aeredmény nélkül lehozott Európa-bajnokságok, egy helyben toporgás és folyamatos magyarázkodás maradt utána. Lehet szeretni, lehet tisztelni, lehet megköszönni neki az elvégzett munkát, de a magyar válogatott érdeke ma már nem az, hogy továbbra is ő üljön a kispadon.

Ha ez a keret Kazahsztán ellen is szenved, ha a kapitány minden kritikára sértődéssel válaszol, ha nyolc év alatt nem sikerült világbajnokságra jutni, akkor nincs miről vitatkozni. Nem újabb kifogásokra van szükség, hanem új szövetségi kapitányra. Rossi története a magyar válogatottnál véget ért, csak ezt egyelőre még nem mindenki merte észrevenni.