Van az úgy, hogy a történelem nem ismétli önmagát, csak ráír egy mosolygós szmájlit a régi cetlire, és visszadobja az asztalra. 2010 után minden második sarkon volt egy kézivezérelt rémtörténet: visszamenőleges adóztatás, személyre szabott törvény, alkotmány, ami úgy nyúlt, mint a rágó a forró aszfalton. Akkor mindenki megtanulta az alapszókincset: botrány, diktatúra, lejt a pálya. A jogállam meg közben átállt vívásról ritmikus gimnasztikára.

És most? Magyar Péter kormánya belibben, felkapja a mikrofont, és azt mondja: “Na, akkor most tényleg jogállamozzunk!” Első szám: miniszterelnöki időkorlát. Nyolc év, és kész. Ha kilencedikre futnál neki, hoz a rendszer egy sípot, és lefújja. De nem ám holnaptól, hanem tegnaptól is. Visszamenőleg. Michael Jackson is csettintene: a jog most már nem csak előre megy, hátra is csúszik – smooth criminal módra.

A trükk persze olyan áttetsző, mint a PET-palack, de legalább környezetbarát: egy mozdulattal betétdíjassá tette a hatalmat. Visszaváltod? Kapsz érte nyolc évet, köszi, következő! Orbánnak ez ennyi volt, Gyurcsánynak meg elvben még befér egy kormányfői matiné, ha a politikai valóságot úgy megcsavarjuk, mint a Rubik-kockát a hetes buszon. Ha valaki pontgyűjtő füzetre vágyott a demokráciában, most megkapta: nyolc bélyeg után nincs több ajándékbögre.

A legszebb az egészben, hogy a politikai moralitás nálunk olyan, mint a Balaton hőmérője júliusban: mindig kicsit melegebbnek mutatja magát, mint amennyire jólesik. Tegnap, amikor a visszamenőleges jogalkotás még a Sötét Művészetek Tantárgya volt, körzőt és vonalzót követeltek a katedrára. Ma ugyanez a mozdulat hirtelen “európai norma”, “érett demokrácia”, “szuverenitásvédő szívműtét” – kinek mi van raktáron a szólamraktárban. Az elv meg közben a sarokban ül, és keresi a kabátját.

Nehéz nem szeretni ezt a groteszk tükröt: a politika nálunk nem más, mint nyilvános stand-up, ahol a poénütés helyett törvényjavaslat érkezik, és a közönség derül-e vagy fújol, az attól függ, melyik színpadról jött a poén. A “személyre szabott jog” ma is ugyanaz, mint tegnap volt: ha egy mozdulattal le lehet venni valakit a pályáról, az nem zsenialitás, csak rövidpályás gyorskorcsolya szabálymagyarázattal. Szép, gyors, látványos – és mindig marad utána egy kis jégreszelék a szánk sarkában.

Lehet érvelni amellett, hogy időkorlát kell. Sőt, kéne is – előre, mindenkire, tisztán, mint a friss abrosz. De amikor a szabály a tegnapi meccset is lefújja, az nem fair play, hanem visszamenőleges VAR: belassítjuk a múltat, és most ítélünk. A demokrácia nem arról szól, hogy kinek sikerül ügyesebben a normát a szomszéd kabátjára varrni – hanem hogy olyan szabást csinálunk, ami mindenkire passzol, még akkor is, ha épp nem nekünk áll jól a fazon.

És igen: lehet tapsolni, hogy “na, most aztán meg van oldva Orbán!” De aki a jövő héten kormányoz, az egyszer majd a saját múltját is nyakon csípi ezzel a szimatszatyorral. A precedens nem kérdez, csak emlékszik. Aki ma örül a visszamenőleges moonwalknak, holnap azon kapja magát, hogy a saját cipőfűzőjében esik hasra.

Szóval üzenem a friss jogállami szabóműhelynek: ha már mérték, szabtak, vasaltak, tegyék ki a címkét is. Anyagösszetétel: 60% demokrácia, 40% opportunizmus. Kezelési útmutató: előmosás ajánlott, visszamenőleg nem fehéríthető. Ha pedig tényleg rendet akartok tenni a szekrényben, kezdjétek azzal, hogy nem a tegnapi pulóverre varrtok holnapi címkét.

A hatalom időkorlátja jó ötlet. A visszamenőleges odacsapás menőnek tűnik – de ez nem Marvel, ez Magyarország. Itt a bumeráng mindig hazatalál. És általában akkor, amikor épp sétáltatod a koalíciót.