Tegnaptól hivatalos: a másik ember és a mögötte álló intézmény megalázása lett a régi-új politika.

Magyar Péter akkor lépte át ezt a határt, amikor felszólította a köztársasági elnököt, hogy ne álljon oda közös fotóra az új miniszterekkel. Ez nem egyszerű politikai kritika volt, hanem az államfő nyilvános lefokozása. Egy olyan gesztus, amely azt üzente: a köztársasági elnök nem a nemzet egységének jelképe, hanem egy félretolható szereplő, akit pillanatnyi politikai érdek szerint lehet utasítgatni.

Pedig a magyar köztársasági elnöki intézménynek ennél sokkal nagyobb súlya van. Göncz Árpád idején az államfő a rendszerváltás erkölcsi tartását jelentette. Mádl Ferenc a nyugalmat és a méltóságot képviselte. Sólyom László pedig az alkotmányosság tekintélyét védte akkor is, amikor ezért támadásokat kapott. Lehetett velük nem egyetérteni, lehetett bírálni őket, de az intézmény méltóságát senki nem próbálta ilyen demonstratív módon lerántani.

Különösen visszás mindez azért, mert közben elhangzott az a gondolat is: kétharmaddal bármit meg lehet tenni, és majd „ki fogják rúgni”.

Ez a mondat nem új. Ez az elmúlt másfél évtized politikai logikája. A Fidesz politikájának lényege volt, hogy a választási felhatalmazás korlátlan hatalmat jelent. Hogy az intézmények nem fékek, hanem végrehajtó eszközök. És amikor ugyanez a mentalitás köszön vissza a Tisza oldaláról, akkor egyre nehezebb elhinni, hogy valóban új politikai kultúra születik.

Mert a demokrácia nem ott kezdődik, hogy valaki kormányváltást akar. Hanem ott, hogy tiszteli azokat az intézményeket is, amelyek éppen nem az ő politikai érdekeit szolgálják. A köztársasági elnök megalázása nem bátorság és nem rendszerkritika, hanem ugyanannak az erőpolitikának a folytatása más szereplőkkel.

És ha valaki ugyanazzal a gesztussal él, ugyanazzal a hatalmi nyelvvel beszél, ugyanazzal az intézményi arroganciával lép fel, mint amit korábban elítélt, akkor a választóban óhatatlanul megszületik a kérdés: valóban új korszak jönne — vagy csak új emberek ugyanazzal a módszerrel?