A Richter Gedeon Nyrt. idén mintegy 120 milliárd forint osztalékot fizet ki részvényeseinek, a kifizetés egy részét pedig 2026 szeptemberére halasztja. Első látásra ez technikai döntésnek tűnik, valójában azonban egy sokkal mélyebb kérdést hoz felszínre: kinek a pénze ez az osztalék, és ki válik cinkossá a rendszerben?

A történet kulcsszereplője a Mathias Corvinus Collegium, amely 2020-ban jelentős állami vagyonhoz jutott, többek között Richter- és MOL Nyrt.-részvényekhez. Ezek a papírok nem egyszeri bevételt jelentenek, hanem folyamatos, évente ismétlődő osztalékjövedelmet. Vagyis: nem egy támogatásról beszélünk, hanem egy tartós pénztermelő konstrukcióról, amelynek alapja korábbi közvagyon.

Formálisan ez nem számít klasszikus állami támogatásnak. Az állam nem évente utal pénzt, hanem egyszer adott át vagyont. A gazdasági logika azonban világos: ha az állam lemond egy bevételtermelő eszközről, akkor az abból származó hozamról is lemond. Innen nézve sokak számára nehezen megkerülhető a kérdés: nem közpénz-e az, ami egykor az volt, csak ma már más zsebbe érkezik?

A mostani helyzet különösen beszédes. A Richter kész volt úgy időzíteni a kifizetést, hogy

az illeszkedjen a Fidesz 2 kormány gazdaságpolitikai mozgásteréhez.

Ez azt mutatja, hogy a rendszer nem pusztán piaci alapon működik: a közvagyonból létrejött struktúra és a vállalati döntések összeérnek, és ebben a multik szerepe sem semleges.

Közben az érintett alapítványok működése egyre inkább ezekre az osztalékokra, a melósok meglopására épül. Évente akár több tízmilliárd forint áramlik így ki – vagy inkább nem kerül vissza – a költségvetésbe. Ez már nem technikai részlet, hanem a közvagyon sorsáról szóló alapvető kérdés.

A vita tehát nem jogi, hanem politikai és erkölcsi. Nem az a kérdés, hogy a Richter mikor fizet. Hanem az, hogy hol húzódik a határ állam és magánérdek között – és mikor válik egy rendszer a közvagyon kiszervezésének eszközévé.