Van egy furcsa közös pont a mai magyar politikában. Nem, nem az, hogy ki mit ígér, vagy hogy ki mit tett le az asztalra. Az már régen nem érdekel senkit. A közös pont sokkal egyszerűbb: mindenki győzni készül. És ha mégsem, akkor is.

Az április 12-i választás közeledtével egyre inkább az az ember érzése, hogy nem választás lesz, hanem egy előre megírt magyarázatgyűjtemény. Két vastag dosszié már most ott pihen a fiókokban: az egyik címe „Győzelem”, a másiké pedig „Miért nem ismerjük el a vereséget”.

A különbség csak annyi, hogy melyiket kell majd elővenni.

A Fidesz számára ez a játék nem új. Ők már régóta abban a műfajban játszanak, ahol ha nyernek, az a népakarat, ha pedig valami nem úgy alakul, akkor hirtelen megjelenik a „külső beavatkozás” kifejezés, mint egy politikai svájci bicska. Mindent megold, mindent megmagyaráz. Kényelmes.

De ami igazán szórakoztató, az az, hogy az új szereplők sem akarnak kimaradni ebből a műfajból. A Tisza is szépen kezdi megtanulni a leckét: a politikában nem az számít, mi történt, hanem hogy mit mondasz róla elsőnek és a leghangosabban.

És itt jutunk el a magyar demokrácia legújabb innovációjához: az előre gyártott felháborodáshoz.

Mert mi történik, ha valaki veszít? Normális helyeken gratulál, elemez, újratervez. Nálunk? Nálunk elkezdődik a casting:

• Ki lesz a hibás?
• Melyik külföldi szereplő volt az?
• Hány tüntetés fér bele egy hétvégébe?
• És legfőképp: ki mondja ki először, hogy „ez nem volt tiszta”?

Mintha nem is a választás lenne a lényeg, hanem az utána következő performansz.

És ne legyenek illúzióink: ha eljön az a bizonyos vasárnap este, és valakinek nem tetszik a számok állása, akkor hirtelen mindenki szakértő lesz választási csalásból, geopolitikából és utcai mozgósításból.
A zászlók előkerülnek, a hangosítás beizzik, és megindul az, amit elegánsan úgy hívnak: „a demokrácia védelme”.

Ami valójában sokszor nem más, mint a vereség újracsomagolása zajosabb kivitelben.

A legszebb az egészben mégis az, hogy mindenki közben meg van győződve arról, hogy ő az egyetlen, aki tényleg a népet képviseli. A többiek? Hát ők nyilván manipulálnak, csalnak, beavatkoznak, vagy legalábbis nagyon gyanúsak.

Így lesz a végén egy olyan ország, ahol:

• mindenki győztesnek érzi magát,
• mindenki áldozatnak tartja magát,
• és senki nem hiszi el a másiknak, hogy létezik egyáltalán.

Ez már nem is politikai vita. Ez inkább egy párhuzamos valóságokból álló társasjáték, ahol a szabályokat mindenki menet közben írja át — természetesen a saját javára.

És amikor majd megkérdezik, hogy mi történt április 12-én, a válasz valószínűleg nem az lesz, hogy ki nyert. Hanem az, hogy ki tudta hangosabban elmondani, hogy miért nem ő veszített.