Szijjártó Péter olyan kapcsolatokat ápol, amelyek minimum kérdéseket vetnek fel Szergej Lavrov irányába. Erről beszélni kell. De itt most nem ez a kérdés.

Hanem az, hogy mit csinál egy oknyomozó újságíró akkor, amikor pontosan tudja, milyen térben játszik.

Panyi Szabolcs nem kezdő. Tudja, hogy megfigyelték. Tudja, hogy figyelhetik most is. Tudja, hogy minden mondata, minden kapcsolata, minden félmondata politikai fegyverré válhat.

És mégis: beleáll. Nem csak a történetbe — saját magát is beleírja a történetbe.

Mert innentől nem az a kérdés, hogy mi hangzott el egy telefonban, hanem az, hogy ki kinek dolgozik. Nem az, hogy mi igaz, hanem az, hogy ki mit hisz el. És ebben a műfajban a hatalom verhetetlen.

Amikor egy újságíró elkezdi fontosabbnak érezni a lebuktatás pillanatát, mint a következményeit, akkor már nem az igazságot szolgálja, hanem a saját szerepét. Azt a pillanatot, amikor ő az, aki leleplez.

A politikában az időzítés nem mellékes körülmény, hanem maga a történet. Három héttel egy választás előtt bedobni egy ilyen ügyet nem „bátor tett”, hanem kiszámíthatóan kontraproduktív lépés.

Nem az egészségügyről beszélünk. Nem az oktatásról. Nem a gazdaságról. Hanem megint geopolitikáról, titkosszolgálatokról, oroszokról és árulásról.

Pont arról a pályáról, ahol Orbán Viktor a legerősebb. És ilyenkor teljesen mindegy, mi az igazság. A kérdés az, hogy ki tud egyszerűbb történetet mondani.

Amikor egy újságíró — minden tapasztalata ellenére — újra és újra olyan helyzetet teremt, ahol a hatalom keretezhet, akkor felmerül a kérdés: biztos, hogy még mindig az igazság érdekli?