A Pamkutya jelensége tulajdonképpen tankönyvi példája annak, hogyan működik ma a popkultúra az algoritmusok világában. Ami egykor paródiának indult, ma már szinte tökéletesen alkalmazkodik a platformok logikájához.

A mai sláger nem feltétlenül zenei értelemben sláger. Inkább platform-kompatibilis tartalom. Rövid, azonnal felismerhető, idézhető, mémmé alakítható. Pont olyan, amit a YouTube vagy a TikTok algoritmusa szeret: gyors figyelem, sok reakció, könnyű megosztás. Az idősebb generációnál ugyanez a logika működik a Facebook felületén is, csak más tempóban és más közönséggel.

Pamkutyáék ebben nagyon ügyesek. A dalaik és videóik úgy működnek, mint egy algoritmusra optimalizált termék: felismerhető sablonok, gyors poénok, látványos klip, azonnali idézhetőség. Ezért működnek. Nem a hagyományos zeneipar logikája szerint, hanem a platformgazdaság szabályai alapján.

Ebben van valami ironikus is. A popzene paródiájából végül maga is popipari termék lett. De ez nem egyedi történet.

Régebben a paródia másként működött. A Irigy Hónaljmirigy például a kilencvenes években a televíziós popkultúrát figurázta ki. A rádiók és a tévék slágereit fordították ki. És közben sokan – például a Voga-Turnovszky duó – éppen őket kritizálták, mondván: ez már nem zene, hanem a zeneipar kifigurázása.

Most mintha ugyanez a kör ismétlődne. A Mirigy generációja nézi kissé értetlenkedve Pamkutyát, ahogy egykor rájuk néztek mások.

Ha minden korszaknak megvan a maga zenei paródiája, amely végül maga is a rendszer része lesz, akkor vajon tíz év múlva kit fog kifigurázni a Pamkutya? Melyik új, még gyorsabb, még algoritmus-barátabb popkultúrát?

Mert az biztos, hogy lesz ilyen. Az algoritmusok ugyanis nem a zenét jutalmazzák, hanem a figyelmet.

És a figyelem iparágában mindig kell valaki, akit ki lehet figurázni. Aztán egy idő után – nagyon jó pénzért – utánozni is.

Nagyon kell a Pamkutya, különben az utókornak tényleg csak Majka, Curtis meg Tóth Gabi maradna, na és persze Geszti Péter.