A Demokratikus Koalíció évek óta baloldaliként határozza meg magát. A probléma nem az, hogy ezt mondja, hanem az, hogy semmilyen lényegi politikai gyakorlat nem támasztja alá. A baloldaliság náluk kommunikációs termék: jól hangzó jelszavak, európai szóhasználat, technokrata jóléti ígéretek – valódi rendszerkritika nélkül.

A DK nem a munka világából beszél, hanem a hatalom nyelvén a társadalomról. Nem konfliktust vállal a tőkével, hanem menedzselni akarja a kapitalizmust. Ez lehet legitim politikai irány, de nem baloldali.

Jakab Péter leigazolása csak látványossá tette azt, ami eddig is nyilvánvaló volt. Egy olyan politikus integrálása, akinek a múltja nacionalista, populista, helyenként szélsőjobboldali elemekkel terhelt, nem önmagában botrány. A botrány az, hogy nem jár vele semmiféle ideológiai elszámolás, vita, önkritika vagy határhúzás. Ez azt üzeni: itt nem elvek vannak, hanem felhasználható arcok.

A DK ezzel végleg elengedte a baloldaliságot mint világnézeti kategóriát, és meghagyta magának mint kampánycímkét.

És itt jön a döntő pont.

Van valódi baloldali képviselet – csak nem ott, ahol évekig kerestük
Azzal szemben, amit gyakran hallani, nem igaz, hogy Magyarországon nincs baloldali alternatíva. Van. Csak nem parlamenti komfortzónából beszél, nem médiabarát, és nem simul bele az ellenzéki status quo-ba.

A Szolidaritás Pártja és a Munkáspárt együttműködése, valamint a 2026-os országgyűlési választásokra bejelentett listaállítási szándékuk, pontosan azt jelzi, hogy létezik egy másik politikai logika. Olyan, amely a munka és a tőke viszonyából indul ki, nyíltan beszél kizsákmányolásról, nem szégyelli a szakszervezeti, munkásmozgalmi hagyományt, nem akar „középre húzódni”, hogy mindenkinek megfeleljen.

Ez nem marketing-baloldal, hanem konfliktusvállaló baloldal. Nem a hatalom technikai működtetését ígéri, hanem annak újrarendezését.

Két baloldal nincs – csak baloldal és annak imitációja

A DK esete jól mutatja: lehet baloldalinak nevezni magunkat anélkül, hogy bármi közünk lenne hozzá. Lehet szociális érzékenységről beszélni úgy, hogy közben nem kérdőjelezzük meg a társadalmi egyenlőtlenségek okait. Lehet „európainak” lenni úgy, hogy a dolgozók helyzete tovább romlik.

A Szolidaritás Pártja és a Munkáspárt együttműködése ezzel szemben nem kényelmes. Nem simul bele az ellenzéki erőtérbe. Nem kér bocsánatot azért, hogy baloldali.

És talán ez a legnagyobb különbség.

Mert a baloldaliság nem identitás, amit felveszünk a kampány idejére. Hanem politikai állásfoglalás arról, hogy kinek az oldalán állunk.