Orbán Kaposváron puffogtatott. Megint. A mondatok jöttek, a jövő nem. A megszokott koreográfia: Brüsszel, háború, nemzet – miközben az ország ugyanott áll, ahol évek óta: derékig az összeszerelő üzem padlójában, a haszon pedig talicskával tolva kifelé.

Közben itt a „Tisza”, az exfideszesekből összerakott, gondosan felvásárolt párt, amelynek politikai éve eddig arról szól, hogy még több volt fideszest és „nemzetközi nagyvállalatok volt vezetőit” igazolja le.

Ők ezt szakértelemnek hívják. Mások folytonosságnak. Ha ők jönnek, akkor sem változik semmi: marad a nagytőke kiszolgálása, marad az alacsony bér, marad az ország, mint olcsó munkaerő-telep. Mindegy, ki van hatalmon, a profit megy, a melós marad.

Az abszurd itt nem mellékszál, hanem főműsor. Az MSZP épp arról készül szavazni, hogy visszalépjen-e Magyar Péternek – vagyis egy párt arról tart belső referendumot, hogy legyen-e még párt. Az MKKP vezetését pedig a saját szimpatizánsai győzködik arról, hogy tulajdonképpen az volna a felelős döntés, ha megszűnnének. Ilyen ez a világ: nem programok versenyeznek, hanem az eltűnés formái.

Lázár János eközben gumicsontokat dobál. Egy kis cigányozás, egy kis migránsozás, egy gyors „melósozás”, hogy meglegyen a heti penzum. Klasszikus figyelemelterelés: beszéljünk identitásról, nehogy szó essen bérről, lakhatásról, kiszolgáltatottságról.

És miközben a politikai elit egymás között cserélgeti a szerepeket, a Szolidaritás Pártja csendben dolgozik. Aktivistákat képez, szervez, és a Munkáspárttal együtt 85 helyen indít jelölteket április 12-én. Nem hangoskodnak, nem gumicsontoznak – hanem azt mondják ki, amit más nem mer: hogy a munka érték, nem költség; hogy az ország nem gyártelep; és hogy a politika nem személycsere, hanem irányváltás kérdése.

A zaj nagy, a választék kicsi – de nem nulla. És ez ma már majdnem radikális állítás.