A magyar nyugdíjrendszer jelenlegi állapota nem egyszerűen rossz: gyalázatos. Miközben az átlagnyugdíj alig haladja meg a 250 ezer forintot, százezrek élnek ennél jóval kevesebből, folyamatos létbizonytalanságban. Ez nem természeti csapás, nem elkerülhetetlen végzet, hanem politikai döntések sorozatának következménye.

Magyarország az uniós átlaghoz képest aránytalanul keveset költ nyugdíjakra – nagyjából annak kétharmadát –, miközben a gazdaság teljesítménye ennél jóval többet is elbírna. A nyugdíjak mesterségesen vannak alacsonyan tartva.

Ezért javasolja a Szolidaritás Pártja a nyugdíjrendszer reformjának első, világos és érthető lépéseként az egységes, 400 ezer forintos nyugdíj bevezetését. Nem végállomásról, hanem kiindulópontról van szó. Egy olyan minimumról, amely valóban emberhez méltó életet biztosít, és amely után végre értelmezhető nyugdíjas évekről beszélhetünk – nem túlélésről, hanem életről. Milliók számára nyílna meg a lehetőség a normális öregkorra, miközben a gazdaság ezt igenis elbírja: a szociális feszültségek csökkennek, a társadalmi bizalom erősödik.

Csak miután ezt a méltó alapot megteremtettük, lehet értelmesen beszélni a nyugdíjak differenciálásáról. De nem a jelenlegi, idejétmúlt logikák mentén. Az, hogy ki mennyi járulékot fizetett be évtizedekkel ezelőtt, egy ilyen mértékű inflációs környezetben egyszerűen elveszti az értelmét. A ledolgozott évek kérdése sem lehet döntő: akinek megvan a törvényben előírt idő, annak jár a nyugdíj. Pont. A „többet keresett – többet ér” logika pedig társadalmilag és erkölcsileg is tarthatatlan. Minden munka értékes, minden ember munkája megbecsülendő – nem lehetnek óriási különbségek pusztán piaci bérkülönbségek alapján.

A valódi kérdések máshol vannak. Például a nőknél: a gyerekvállalás, a gondoskodó munka, a családi terhek figyelembevételénél. Ezek valós társadalmi értékek, amelyeket egy igazságos nyugdíjrendszernek tükröznie kell.

De van egy csoport, amelyről külön is beszélni kell: a közszférában dolgozók. Tanárok, ápolók, szociális munkások, köztisztviselők, rendvédelmi dolgozók – azok, akik évtizedeken át az államot, a közösséget szolgálták, rendszerint alulfizetve, kiszolgáltatottan, sokszor megbecsülés nélkül. Az ő esetükben nemhogy elfogadható, hanem kifejezetten indokolt azon elgondolkodni, hogy többet érdemelnek. Nem kiváltságként, hanem erkölcsi és társadalmi elismerésként. Ha valahol, itt van értelme a differenciálásnak.

De ezt nem zárt ajtók mögött, technokrata számolgatással kell eldönteni. A nyugdíjrendszer mindannyiunk ügye. Vigyük ki a társadalom elé, beszéljünk róla nyíltan, és találjuk ki együtt, milyen öregkort akarunk Magyarországon.

Székely Sándor, a Szolidaritás Pártja elnöke