Évek óta ugyanazt halljuk. Nem lehet nyugdíjat emelni. Nem lehet érdemben növelni a minimálbért. Nem lehet megemelni a családi pótlékot. Nem lehet több pénzt adni az oktatásra, az egészségügyre, a szociális ellátásokra. És mindig ugyanaz a mondat zárja le a vitát: „a gazdaság ezt nem bírja el.”

Mintha a gazdaság valamiféle természeti törvény lenne. Mint a gravitáció. Mint az időjárás. Mintha nem emberek döntéseinek eredménye volna, hanem megváltoztathatatlan adottság.

Csakhogy ez nem igaz.

A „gazdaságra hivatkozó” szakértői beszéd valójában nem a gazdaságról szól, hanem egy konkrét gazdaságpolitikai ideológiáról: a kapitalista status quo védelméről. Arról az elképzelésről, hogy a profit maximalizálása – különösen a legfelső egy százalék profitja – fontosabb, mint az emberek megélhetése, biztonsága, méltósága.

És ide tartozik az is, amikor ugyanennek a rendszernek a „javítását” vagyonadóval képzelik el. Mert aki vagyonadót javasol, az hallgatólagosan elfogadja magát a vagyont mint legitim kiindulópontot. Márpedig vagyont nem a semmiből lehet felhalmozni. A vagyon nem más, mint korábban meg nem fizetett munka, a termelő emberek munkájából kivont érték felhalmozása.

A vagyonadó ebben az értelemben nem kérdőjelezi meg a kizsákmányolást, csak megadóztatja annak eredményét. Nem azt mondja, hogy a vagyon igazságtalanul jött létre, hanem azt, hogy „rendben van, csak adj belőle egy keveset vissza”. Ez pedig ugyanannak a gondolkodásnak a része, amely előbb hagyja kialakulni az egyenlőtlenséget, majd utólag próbálja kozmetikázni.

• Amikor azt mondják, hogy „nem lehet” emelni a nyugdíjat, valójában azt mondják:

nem akarjuk csökkenteni a nagyvállalatok nyereségét.

• Amikor azt mondják, hogy „nem lehet” magasabb a minimálbér, valójában azt mondják:

nem akarjuk, hogy a munka ára megközelítse a munka értékét.

• Amikor azt mondják, hogy „nem lehet” több pénzt adni a családoknak, akkor azt mondják:

nem akarjuk megkérdőjelezni azt a rendszert, amelyben a vagyon felhalmozása természetesebb, mint a megélhetés biztosítása.

Pedig technikailag lehetne. Gazdaságilag lehetne. Társadalmilag szükséges lenne.

A pénz nem eltűnik, hanem elosztás kérdése. A gazdaság nem semleges rendszer, hanem hatalmi viszonyok összessége. Ha mindig „nincs pénz” a többségnek, miközben rekordprofitok, osztalékfizetések, vagyonkoncentráció zajlik, akkor nem gazdasági kényszerről beszélünk, hanem politikai döntésről.

• Arról a döntésről, hogy az élet nem a közösségről szól, hanem a tőkéről.
• Arról, hogy fontosabb a hozam, mint az ember.
• Arról, hogy a „versenyképesség” szó gyakran csak udvarias megnevezése annak, hogy ki viseli a terheket – és ki nem.

És amíg ezt nem mondjuk ki, addig a „szakértők” továbbra is meg fogják magyarázni, miért nem lehet emberibb társadalmat építeni. Pedig a kérdés soha nem az volt, hogy lehet-e.

Hanem az, hogy kinek az érdekében nem akarják.