Láttam egy sorozatot, ahol egy bankrablás után nem a pénz hiányzott leginkább, hanem a levegő: egy vásárló úgy maradt benne a traumában, mint akit ott felejtettek a pánikban. Nem tudott szabadulni az erőszaktól. És akkor jön a felismerés: ez nem fikció. Ez Magyarország. Az a hely, ahol az erőszak nem szégyen, hanem karrierút. Ahol a bántalmazás nem stigma, hanem beszélgetési téma a stúdiókban, turnéelőadásokon, közösségi oldalak lájktengerében.

A Viszkis rabló ma celeb. Mikrofont kap, tapsot kap, szeretetet kap. Mintha a bűn nem tett volna tönkre életeket, mintha a félelem csak egy izgalmas díszlet lett volna egy jó sztorihoz. És ugyanez történik a politikában is: egy nőt bántalmazó férfit százezrek követnek, mentegetnek, relativizálnak. „Magánügy.” „Nem bizonyított.” „De legalább erős.” Az erőszak itt nem kizáró ok, hanem identitás. Valami, amitől „férfias” lesz a történet.

Lehet persze mindent Orbánra kenni, és van is benne logika: egy rendszer, amely az agressziót jutalmazza, előbb-utóbb példaképpé emeli az agresszort. De a Viszkis nem a Karmelitában született. Ő a mi tükrünk. Azé a társadalomé, amely újra és újra beleszeret az erőszakos férfiba, mert rendet, erőt, egyszerű válaszokat ígér.